jún 17

9. Rész

1982. New York,    péntek

 

Reggel arra keltem fel, hogy Karen valamit nagyon keres… Gondolom ruhát, vagy sminket, vagy akármit. De nem nagyon érdekelt, hogy mit, mert eléggé dühös voltam, amiért felkeltett.

– Karen, miért vagy ennyire hangos???

– Nem találom a kedvenc dzsekim!!!

– De lehetne halkan is keresni, nem?

– Most meg miért vagy ennyire goromba?

– Ohh, vajon miért?!?! Felkeltettél!!!! És utálom, ha reggel felkeltenek!

– Elisabeth, most mi bajod van???  Fejezd már be a dühöngést!

– Te hisztizel itt kora reggel, mert nem találod a dzsekid! Vegyél fel egy másikat!

– De nekem nem kell másik!

– Biztos Los Angelesben hagytad! Ez van, akkor menjél el, és vásárolj másikat!

– Nem!!! Na, de várjunk csak! Adtál egy jó ötletet! Szerintem menjünk el shoppingolni!

– Nem, szerintem ma Michaellel leszek… De amúgy nem rossz ötlet.

– Akkor jöhet Michael is! Ha már egy napra nem tudsz nélküle meglenni.

– De tudok nélküle lenni! Csak nem akarok…

– Mondom, akkor jöjjön Michael is!

– De felismerik őt!

– Nem fogják!

– De igen!

– Akkor felvesz egy álruhát!

– Szerintem abszolút semmi kedve nincs neki álruhában kb hat bevásárlóközpontba menni, kettő csajjal.

– Miért, mi baja lenne, ha velünk jönne?

– Semmi. Nem szívesen töltene velünk időt, miközben vásárolgatunk. Vagyis velem de. Mert engem szeret.

– Evvel arra akarsz célozni, hogy engem nem szeret?

– Nem… De akkor is én vagyok a szerelme!

– Oké…. – nevetett

– Most meg mi van?

– Semmi, csak hogy mennyire kész vagy, ha valaki más lány kerül Michael közelébe.

– Nyilván, hisz Michael az én szerelmem…

– Oké, hidd el, 17 évesen én sem voltam különb nálad.

– Mindjárt 18 vagyok!

– Mikor?

– Valamikor, miért érdekli ez mindenkit?

– Miért, rajtam kívül ki kérdezte meg?

– Michael.

– És neki válaszoltál?

– Nem.

– De miért nem?

– Mert miért kellett volna?

– Mert a szerelmed.

– És most hol van Michael?

– Hát, gondolom a szobájában, hol máshol lehetne?

– Igen, ez igaz.

– Figyelj, nem akarsz átköltözni Michaellel egy szobába? Csinálhatnátok a ti kis dolgaitokat, én meg egyedül lehetnék.

– Hidd el, én is szívesebben lennék Michaellel, de sajnos nem így vagy a szoba elosztás… Nem tehetünk ez ellen semmit.

– Mi nem, de Michael igen… Itt ő a főnök… Ő a leghíresebb, legbefolyásosabb ember. Neki akármit szabad. Jól jártál vele!

– Figyelj, akármennyire is hihetetlenül hangzik, én nem azért szeretem Michaelt, mert híres.

– Egyértelmű. Én csak mondom, hogy jól jártál vele. Késöbb még jól jöhet, hogy ennyire híres.

– Aha, nagyszerű. Megkeresed Michaelt?

– Elisabeth, nem vagyok a szolgád! Keresd meg te!

– Oké…. – mondtam, majd elmentem, megkeresni Michaelt. De ahogy kiléptem az ajtón, egyből ott állt elöttem.

– Szia, hát te? – kérdeztem

– Hozzád jöttem.

– Én meg hozzád indultam.

Ekkor hozzám lépett, és adott a számra egy puszit.

– Szerelmem, nem lehet úgy, hogy mostantól veled alszom?

– Hidd el, én is szeretném, ha velem aludnál, de ezt nem lehet így. Meg kéne kérdezni Frank- től…

– Akkor megkérdezed tőle?

– Majd meg.

– Oké.

– Mit csináljunk ma?

– Nem tudom.

– Szerintem menjünk el megnézni Nem York-ot. Ha már itt vagyunk akkor élvezzük ki.

– Rendben… De most mit csináljunk? Gondolom, nem most rögtön akartál volna indulni.

– Nem. Várjuk meg a reggel nyolc órát, rendben?

-Rendben… Csókolj meg!

Hozzám lépett,átölelt, majd hosszasan megcsókolt. Aztán mélyen a szemembe nézett, és közben a hajam simogatta.

– Mi lesz, ha itt meglát minket valaki? – kérdeztem

– Semmi… De ha ennyire tartasz attól, hogy meg fog minket látni bárki is, akkor gyere, menjünk az én szobámba. Oda elvileg nem jöhet be senki. Rajtunk kívül persze.

– Oké. – mondtam, majd bementünk a szobájába. Lefeküdtünk az ágyára, és folytattuk, amit elkezdtünk. Én voltam alul, ő pedig fölém hajolt, vagyis jobban mondva rám feküdt, amit nem igazán bántam, sőt! Kimondottan élveztem… Beletúrtam a hajába, közben pedig az arcát simogattam. Ő gyengéden megcsókolt, majd egy kicsit durvábban. Egyre lejjebb csókolt. Elkezdte a nyakamat csókolni, jobban mondva inkább harapdálni. Én közben a hátát simogattam, majd átöleltem, amivel még inkább magamhoz szorítottam. És is akartam őt „kényeztetni”… Kezeimmel ellöktem magamtól, persze csak óvatosan.

– Na, jól van, most én jövök! – mondtam mosolyogva.

– Oké! – mosolygott ő is.

Ráfeküdtem, majd adtam az orra hegyére egy apró puszit. Elkezdtem először a száját csókolni, majd harapdálni. Majd a nyakát… Miközben a nyakát harapdáltam, kezemmel a mellkasát simogattam…

– Megint én jövök!  – mondta,  majd hanyatt döntött, és rám feküdt.

– Jó.

– Tudom, hogy még nagyon korai, de én már „azt” akarom csinálni.

– Sejtettem.

– Miért mondod ezt?

– Tudtam. Szerintem várni kéne még vele.

– Rendben. – mondta, majd leszállt rólam.

– Ne!!! Ezt csinálhatod, de „avval” még várjunk.

– Jó. – mosolyodott el, és folytatta ott, ahol abbahagyta.

De valaki megzavart minket…. Frank….

– Michael Jackson, mégis mit művelsz? – kérdezte idegesen

– Öhhm… Semmit…

– Látom… Elisabeth Johnson neked csak egy munkatárs! Miért teszed vele ezt?

– Nem! Nem csak egy munkatárs! Én szeretem őt!

– Okééé… Már egy másik kérdés, hogy ő is szeret e téged.

– Igen, én is szeretem őt! – mondtam

– Oké, akkor jó, de ne itt szerelmeskedjetek!

– Jó. Frank, lehet arról szó, hogy Liz mostantól ne Karennel, hanem velem aludjon együtt?

– Lehet róla szó, de semmi durva dolog este! – mondta nevetve.

– Nem ígérek semmit! – nevetett Michael is, Frank pedig távozott

– Ezt hogy értetted? – kérdeztem

– Csak butáskodtam.

– Akkor jó.

– Ne félj, nem fogok semmit sem siettetni… – suttogta a szemembe nézve…

– Jó… Csak tudod, kicsit félek tőle, mert én még sohasem csináltam ilyet…

– Megértelek… Én is féltem. Na, szerintem ideje lenne készülődni.

– Rendben.

Bementem Karenhez, felöltöztem, és a cuccaimat gyorsan átdobáltam a szerelmemhez.

Kocsival mentünk megnézni New York – ot, csak ketten, Michaellel. Na meg persze a sofőr, de ő szerencsére békénhagyott minket. Nagyon szép hely, be kell hogy valljam.

„Haza” érve már Michael szobájában aludtam, a szerelmemmel egy ágyban…

jún 14

8. Rész

1982.  Los Angeles – New York, csütörtök.

 

Reggel háromnegyed 4-kor felkeltem, hogy legyen elég időm készülődni. Anyu és Henry is korán kelt, miattam, hogy el tudjunk egymástól búcsúzkodni. Elvégeztem a szokásos reggeli rutint, ami most sokkal tovább tartott mint máskor, mert azért ma mégsem csak dolgozni megyek, hanem úgymond „el fogunk utazni”… Tulajdonképpen már nagyon várom az utat…na de persze leginkább azt, hogy láthassam Michaelt… Anyuéknak vajon mikor fogom majd elmondani, hogy én és Michael együtt vagyunk? És vajon Michael elmondta már valakinek? Csak mert én egy kicsit ezt titokban tartanám… De csak egy kicsit… Mikor készen lettem mindennel, éppen annyi idő volt már, hogy el kellett indulnom…

– Liz, mostmár mennem kéne! – mondta anyu

– Oké, egy pillanat!

Mikor már tényleg készen lettem, elbúcsúzkodtam Henrytől, aki elég nehezen fogta fel, hogy most jó hosszú ideig nem fogjuk látni egymást. Mert nekem és Henrynek van ugye egy nővérünk, Julia, aki nálunk sokkal idősebb, és már a pasiával él együtt,  Spanyolországban. Tehát Henry és én sokkal szorosabb kapcsolatban vagyunk egymással, mint a nővérünkkel. És elég gyakran szoktuk egymást idegesíteni, de azért csak hiányozni fog nekem…  Ma anyu vitt el a munkahelyemre, mert azért a kocsit vissza is kell vinnie majd.

– Várod már, hogy New Yorkban lehess? – kérdezte anyu a kocsiban

– Ohh, igen, nagyon! Nagyon szuper lesz!!!!

– Elhiszem.

– Anyu, szerinted Henry szomorú?

– Miért lenne az?

– Csak mert jelenleg alig van neki családja…

– Ezt meg hogy érted?

– Úgy, hogy apu New Yorkban dolgozik, és elég ritkán jön haza. Julia a pasiával él Spanyolországban, te rengeteget dolgozol, és most én is New Yorkban leszek…

– Ez igaz, de hát rajta kívül a családban már mindenki dolgozik. Majd ha nagyobb lesz, akkor rá fog jönni, hogy a munka igenis fontos. Ez van, el kell neki fogadnia…

– Hát jó, ha te mondod…

Időközben megérkeztünk. A többi munkanappal ellentétben most elég nagy volt a tömeg. Rengeteg ember volt ott, nem értem, hogy Michael hogy tudja elviselni azt, hogy ennyi ember veszi körbe őt. Azt hiszem, nekem is hozzá kéne szoknom, most, hogy Michaellel együtt vagyunk. Elbúcsúztam anyutól, kipakoltam a kocsiból a bőröndjeimet, amit a kezemből egyből kivett egy férfi, majd bepakolta abba a hatalmas buszba, ami elöttem állt. Szemeimmel Michaelt kerestem, de pechemre a félhomályban nem láttam jól az emberi arcokat, így őt sem találtam meg…

– Oké emberek, beszállás van!!! – kiáltotta egy férfi, mire mindenki  megindult. Csoda, hogyha nekem még lesz helyem. Úgy gondoltam, először megvárom, hogy beszálljon a tömeg nagy része, én majd aztán én. Mikor már majdnem mindenki bent volt a buszban, beszálltam én is. Hátul akartam magamnak keresni üres helyet, mert elöl már nem nagyon volt… Sétáltam hátra, majd egy ember megfogott, és berántott maga mellé. Én nagyon megijedtem, de még ugyanebben a percben levette az ember a kapucniát, és én megkönnyebülten sóhajtottam fel, mikor megláttam az arcát. Michael az.

– Te jó ég, Michael, nagyon megijesztettél!

– Sajnálom, nem akartam… – mondta, majd adott egy puszit az arcomra, de ez nem volt elég, így gyorsan szájon pusziltam.

– Mondtad valakinek a tegnapi nap eseményeit? – kérdeztem

– Nem. Maradjon titok, jó? Csak egy kis időre. Vagy te már mondtad valakinek?

– Nem, nem mondtam, de akkor nem is fogom.

– Miért, el akartad volna mondani valakinek?

– Nem, szerintem is maradjon inkább titok.

– Akkor jó. Öcséd hogy fogadta, hogy már nem leszel vele minden nap?

– Elég nehezen. De majd megszokja… Csak mert tudod, nekem van egy nővérem is, Julia, csak ő a szerelmével él már… És ő már nem foglalkozik nagyon velünk, sem a szüleikkel.

– Sajnálom…

– Nem kell, már megszoktam, és Henry is… Ez van…

Egy pár percig néma csendben voltunk…

– Michael?

– Igen?

– Mióta szeretsz engem? Szerelemmel…

– Amióta megláttalak… Első látásra…

Erre nem tudtam mit mondani, csak elmosolyodtam, és a fejemet a vállára hajtottam.

– Szeretlek, Michael…

– Én is…

– Egy szállodában fogunk majd lakni, igaz?

– Igen, egy jó nagy szállodában…

– És nem tudod, hogy hogyan lesznek elosztva a szobák?

– Azt nem tudom, sajnos…

– De remélem, hogy mi egy szobát kapunk.

– Azt nem hiszem, de én is reménykedem…

– Michael?

– Igen?

– Csókolj meg… – suttogtam a fülébe, ő meg még közelebb hajolt hozzám, megsimogatta az arcom, mélyen a szemembe nézett, majd összeforrtak ajkaink… Csodálatos volt! A késő hajnali félhomályban csak az arcát, és a két szép szemét láttam tisztán, ami már kísértetiesen közel volt hozzám… Miközben csókolóztunk, a keze lejjebb csúszott, és már nem az arcomat, hanem a nyakamat simogatta. Nagyon érzékien csinálta… Mikor ajkaink szétváltak, én körbenéztem, hogy látta e ezt valaki.

– Baj van? – kérdezte a szerelmem

– Nem, dehogy, csak hogy látta e valaki?

– Nem hiszem, hogy bárki is látta, mindenki el van valamivel foglalva.

– Igen, ez igaz.

Nem sokkal késöbb megérkeztünk a reptérre. Tényleg nem volt az út olyan sok idő… Na, majd innen viszont elég sokat kell utazni… New York innen elég messze van… Mikor kiszálltunk, kettő férfi a bőröndjeinket kipakolta, és gondolom, hogy a repülőgépre vitték fel őket. Egy másik férfi mindenki kezébe egy repjegyet nyomott… Az összes ember, aki velünk van, két gépre lett beosztva. Kikaptam Michael kezéből a repjegyet, és megnéztem, hogy egy gépen leszünk e… Szerencsémre igen. De sajnos a jegyeink nem egymás mellé szólnak, ami miatt el is kezdtem panaszkodni Michaelnek… A szerelmem erre a tömegben keresett egy olyan embert, akinek a jegye az enyém mellé szól… És a szó szoros értelmében kivette szegény ember kezéből a jegyet, és az övét odaadta neki.. De természetesen mindezt illedelmesen csinálta.

Alig egy fél óra múlva felszállhattunk a gépekre. És most már meg voltam nyugodva, hogy Michael mellé kerültem. Akárkinek is áll szándékában Michaelt és engem szétszakítani, nem fog neki sikerülni. Mert Michael és én összetartozunk! Mikor már a gépen voltunk, volt vagy kilenc óra…

– Michael, Csókolj meg megint!

– Hát, jó, de mostmár bárki megláthat minket…

– Nem baj…

Ekkor felém hajolt, és nagyon lassan megcsókolt…ajkaink alig értek össze, de nagyon romantikus volt…

– Nagyon szeretlek, szépségem… – suttogta

– Tudom… Én is téged, szerelmem.

Közben egymás arcát simogattuk. Újra megcsókoltuk egymást, és én ezúttal a hajába túrtam, majd mikor befejeztük, én a vállára hajtottam a fejem. Pechemre pont elöttük ült Karen, és nem akartam, hogy hátraforduljon. Mert akkor meglátná, hogy én Michael vállára hajtottam a fejem, és ebből következtetni tudná arra, hogy mi együtt vagyunk.

– Szerelmem, mi lesz, ha meglát minket Karen? – suttogtam

– Semmi…akkor így jártunk, úgy sem titkolhatjuk egész életünkben.

– Jó…

Pechemre pont hátrafordult…

– Sziasztok! – köszönt

– Szia! – mondtunk mi is, egyszerre, én meg próbáltam feltűnésmentesen elvenni a fejem Michael válláról…

– Mi újság? – kérdezte Karen

– Semmi. Karen, mikor érkezünk meg? – kérdeztem

– Ohh, fogalmam sincs… De időeltolódás lesz, az biztos…

– Hát igen, nem is kicsi…

Egy kicsit megijedtem, amikor megkezdődött a leszállás…

– Te jó isten, Michael, a gépek mindig így szállnak le?

– Igen. Nem sokszor utazol, igaz?

– Hát nem sokszor… Félek…

– Nem lesz semmi baj! – Mondta, majd megölelt… Karen ezt csak mosolyogva nézte a szeme sarkából.

A gép nemsokára le is szállt. Mi kiszálltunk, a kettő férfi pedig kivették a csomagjainkat. Egy busszal mentünk a szállodához, ami nagyon hatalmas volt, de végülis nem árt, hiszen elég sokan vagyunk…

Frank, Michael menedzsere egyből meg is mondta, hogy ki melyik szobában fog megszállni. Én az ötödik emelet hatodik szobáját kaptam, Karennel együtt. Michael a mellettünk lévő szobát kapta.

Egyből be is mentünk a szobáinkba, és kipakoltunk…

– Karen, kinek az ötlete volt, hogy ilyen módon legyünk beosztva a szobákba?

– Fogalmam sincs, gondolom, Frank találta ki…miért, nem jó?

– Nem mintha bármi bajom lenne vele, nekem jó ez így, csak…

– Csak mi?

– Á, mindegy.

– Csak Michaellel akartál volna egy szobában lenni.. Igaz?

– Igen….

– Szeretitek egymást.

– Nem.

– Nagyon bénán hazudsz. Láttam, hogy a vállára hajtotta a fejed…

– És akkor mi van? Egyszeri alkalom volt.

– Láttam, ahogy csókolóztatok a repülőgépen.

Erre csak elmosolyodtam.

– Lebuktunk… Látta más is, vagy csak te?

– Nem tudom, de nekem majd kiszúrta a szemem. Nagyon feltünően csináltátok. Na de akkor is, olyan cukik vagytok együtt!!!

– Tudom….

– Mióta vagytok együtt?

– Tegnap óta.

– És hogy jöttetek össze?

– Korán befejeztük a munkát, elmentünk sétálni, ölelkeztünk, és végül  csókolóztunk.

– Olyan cukik vagytok!

– Oké, Karen…

Ebben a percben kopogtak.

– Michael lesz az. – mondtam

– Tudom.

Karen kinyitotta az ajtót. Tényleg Michael volt az…

– Gyere be! – mondta neki Karen. Michael bejött, és leült mellém a kanapéra.

– Michael, van egy rossz hírem… – kezdtem

– Mi?

– Karen tudja… Látott minket csókolózni a repülőgépen…

– Értem… Tehát elötte is megtehetem mostmár…

– Mit?

– Ezt… – suttogta, és megcsókolt…

– Úristen, de cuki!!!!  – mondta Karen. – Na, jól van, hagylak titeket!

Azzal Karen elment, ki tudja hogy hova, mi pedig elütöttük az időt, egymás csókolgatásával…

Michael megint megcsókolt engem, majd a kanapén hanyatt döntött, úgy, hogy a fejem a kanapé karfáján legyen, és fölém hajolt. A derekamat simogatta, én meg a hátát, miközben csókolóztunk. Két csók között mindig tartottunk egy kis szünetet, ami annyiból állt, hogy belenéztünk egymás szemébe, és közben apró puszikat adtam a szájára, és az állára, majd egyre lejjebb, a nyakára… Végül már nem csak fölöttem volt, hanem a szó szoros értelmében rajtam feküdt… Nagyon szép volt, de Karen megzavart minket.

– Úristen, ezt azért még ne! Ez még nem túl korai? – kérdezte

– De igen… nem is „azt” akartuk csinálni. Még nem… – mondta a szerelmem, majd még egyszer megcsókolt. – Szépségem, mostmár mennem kell.

– Rendben, akkor szia! – mondtam, és megöleltem. Miután Michael elment, Karen elkezdte a szokásos dumáját, hogy milyen cukik vagyunk, meg minden.

– Hallottad, azt mondta, hogy „még nem”… Tehát ezek szerint hosszútávra tervezi veled a kapcsolatot!

– Igen, nyílván…

– És azt mondta rád, hogy „szépségem”! Ez olyan aranyos!

– Igen, aranyos! Nekem van a legjobb pasim az egész világon!

– Igen, nagyon jó.

Eléggé elfáradtunk az úton, még még az időeltolódás is rátett még egy lapáttal, tehát ma korán ment mindenki aludni… Na meg persze eredetileg klipet forgatni jöttünk ide, tehát meg van nekik szabva, hogy mikor kell elmenni aludni, mikor kell felkelni. És mivel én is itt vagyok, nekem is be kell tartanom ezeket a szabályokat… Talán ez a legrosszabb az egészben.

 

 

 

 

 

jún 08

7. Rész

1982, Los Angeles, Szerda

 

Még tegnap este, Michael tanácsát megfogadva, elkezdtem becsomagolni a cuccaimat, amiket majd magammal viszek New Yorkba.  Reggel Henry hangjára keltem fel, majd mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy elöttem áll, és már rendes ruhába fel volt öltözve, én pedig egy halom ruhakupac közepén fekszek. Eszembe jutott a tegnap esti ruha csomagolás…

– Liz, kelj már fel, fél 7 van!

– Az még korán van, hagyj már aludni! – mondtam neki álmosan.

– De ideje készülődni! És miért aludtál egy ruhakupacban?

– Mert be akartam pakolni, de kb. semmire sem jutottam.

– De miért állt szándékodban bepakolni? Hová készülsz?

– New Yorkba…

– És miért?

– Munkaügy… Michael akarta, hogy velük menjek…

– De miért akarta?

– Mert hiányoznék neki… És ő is nekem…

– Biztos, hogy szerelmes beléd!

– Nem az, és külömben is!  Hagyj már ezzel a témával, már nagyon unom! Nem vagyok belé szerelmes, és ő sem belém!

– Pedig nagyon úgy néz ki. Neked is hiányozna Michael, ha nem mennél vele?

– Persze, hogy hiányozna!

– És még te mondod, hogy nem vagy belé szerelmes!

– Na, jó, lehet, hogy egy kicsit tetszik.. De tényleg csak egy kicsit!

– Tudtam! Én már a kezdetektől fogva tudtam! Nektek össze kéne jönni!

– Nem. Csak tetszik, nem vagyok belé szerelmes! Na, kifelé a szobámból, nekem is kell készülni!

Henry kiment, én meg magamra vettem valami normálisan kinéző ruhát… Alig van valami jó ruhám! Anyutól biztos, hogy ruhát fogok kérni, születésnapomra, ami úgyis pont egy hét múlva lesz. És végre 18 éves leszek!

Miután készen lettem az öltözéssel, megcsináltam mindent, ami a „reggeli rutin” fogalmába tartozik. Közben persze Henry azt hajtogatta, hogy nekem járnom kéne Michaellel… Elegem volt belőle..

– Henry, ma gyalogolsz, vagy?

– Oké, akkor gyaloglok.

– Jó… Nekem az csak jó…

– Kedves…

Henry nem sokkal késöbb elment a suliba, én pedig munkába… Michael a szokásához illően már várt rám… Csak hogy most nem a szokásos volt a helyzet… Frank, Michael menedzsere is ott volt…

– Sziasztok… – köszöntem kissé félénken.

– Szia!  – köszönt Michael, majd Frank.

Hát mit ne mondjak, Frank egyből letámadott.

– Akkor jössz holnap New Yorkba?

– Igen, megyek.

– Reggel fél ötre legyél itt, az összes cuccoddal együtt. Anyukát, apukát, testvért nem hozhatsz magaddal, csak te jöhetsz. Egy kibérelt busszal fogunk kimenni a repülőtérre. Útiköltséget majd mi fizetünk, neked nem kell… Érthető voltam?

– Igen.

– Helyes.

Frank lelépett.

– Tisztára, mint a katonaságnál!

– Jahh… Frank elég komolyan veszi ezeket a dolgokat… Elkezdtél már csomagolni?

– Igen… Reggel egy ruhakupacban ébredtem.

Michael erre csak elnevette magát.

– De most miért, tényleg! Az öcsém ébresztett fel!

Erre csak még hangosabban nevetett.

– Michael, komolyan, ha nem fejezed be, akkor adok egy pofont!

– Jól van na, megint bal lábbal keltél?

– Nem… Mondom, hogy a ruhakupacban aludtam, hogy keltem volna bal lábbal?

– Igen, végülis igaz…

– Meg kéne csinálni a táncot… Legalábbis befejezni…

– Nem akarom…

– Hidd el, én is már New Yorkban akarok lenni… De még nem tartunk ott.

Átöltöztünk, és folytattuk a táncot… Viszonylag hamar befejeztük. Frank is megnézte egyben az egészet, és meg volt velünk elégedve… Szóval ma hamar eljött a munkaidő vége…

– Most mit csináljunk? – kérdezte Michael, miután mind a ketten visszaöltöztünk rendes ruhába.

– Nem tudom… Még van egy óránk öt óráig…

– Menjünk el sétálni!

– Hát oké….

– Miért, nem jó?

– De igen, nekem jó lesz… De mi van akkor, ha felismernek téged?

– Semmi… Akkor futás van.

– De nekem nincs kedvem futni!

– Neked semmihez sincs kedved!

– Na, jó, akkor menjünk sétálni! Gyere!

Elindultunk.

– De lehetőleg valami kevésbé forgalmas úton! – mondtam

– Oké!

Tényleg egy kevésbé forgalmas úton mentünk, természetesen csak gyalog.

– Mikor van a szülinapod? – kérdezte

– Miért lényeges?

– Csak tudni akarom…

– De miért akarod tudni?

– Oké, akkor soha többé nem kérdezek semmit! Csak szimplán tudni szeretném! Csak megkérdeztem! Egyből leharapod a fejem, mikor megkérdezek valamit! Miért?

– Oké, igazad van… Ne haragudj.

– Nem haragszom…ugye tudod, hogy szeretlek?

– Tudom.

– Te is engem?

– Hát.. Ha azt mondanám, hogy nem, akkor mi lenne?

– Akkor sírnék.

– Nem hiszek neked… Nem sírnál csak ezért…

– De igen…

– Tisztában kéne lenned avval, hogy nem az összes lány lesz első látásra szerelmes beléd, és nem imád téged mindenki…

– Én tudom.

– Oké.

– De te szeretsz?

– Nem.

– Pedig tegnap még azt mondtad, hogy igen… Nem értelek téged.

– Szeretlek, te buta! Komolyan elhitted?

Ekkor magamhoz öleltem.

– Nem mulatságos! Ne csináld ezt velem!

– Nem csinálom! Szeretlek!

Most ő ölelt át engem… Nagyon jól esett…azt kívántam, hogy bárcsak sose érne véget ez a pillanat! Gyönyörű volt… Nagyon gyönyörű… Ahogy a két szép, majdnem fekete szemével rám nézett.. Miközben öleltük egymást,  én a nyakát karoltam át, ő pedig a derekamat… A homlokunk összeért, és mélyen egymás szemébe néztünk… Csak ketten voltunk, nem látott minket senki sem… Már csak egy fél inch hiányzott, hogy össze érjenek ajkaink… Akartam. Nagyon akartam, hogy adjon a számra egy puszit… Azt hiszem, belészerettem…

– Akarod? – kérdezte alig hallhatóan, ugyanolyan távolságra tőlem, mint eddig. Leheletét az arcomon éreztem.

– Igen… – suttogtam, én is alig hallhatóan.

Még egy kicsit húzta ennek a csodálatos pillanatnak a hosszúságát… Végül nagyon lassan, és érzékien adott a számra egy puszit, majd egy picit elhúzódott, gondolom, várta a reakciómat… Majd ugyanolyan kínzó lassúsággal még közelebb jött, és mikor már csak egy nagyon-nagyon pici kellett ahhoz, hogy ismét összeérjenek ajkaink, Michael résnyire kinyitotta a száját, és úgy adott egy hosszabb szájra puszit. Ezúttal nem húzódott el, csak egy pici szünetet tartott, ami a valóságban kb 1 másodperc volt, de én nekem egy örökkévalóságnak tűnt… Még közelebb hajolt hozzám, és ezúttal nem csak egy szájrapuszit adott, hanem, rendesen megcsókolt… Életem első csókja… Michaellel… Ennél szebb nem is lehetett volna… A szívem sokkal gyorsabban dobogott a kelleténél. A testem szorosan simult az ő testéhez, így éreztem, ahogy neki is hevesebben vert a szíve…

– Életem első csókja volt… – suttogtam, mikor szétváltak ajkaink

– Tetszett? – mosolygott aranyosan.

– Igen! Köszönöm, Michael… – suttogtam

– Szeretlek…nem csak barátként… – suttogta ő is

– Én is nagyon szeretlek… Jobban, mint egy barátot… Akkor most mi van köztünk?

– Több mint barátság… – ekkor megint megcsókolt. Már rájöttem, hogy butaság volt megkérdezni, hisz egyértelmű… – Gyere, Hercegnőm, menjünk, holnap korán kell kelni!

Csak szó nélkül mentünk vissza. Egymás kezét fogtuk… Út közben többször megcsókoltuk egymást.

– Szerelmem, mostmár mennem kell.

– Rendben… Holnap találkozunk, Hercegnőm! – mondta, majd adott még egy utolsó csókot.

 

Otthon mindenki elött titok maradt, az, amit ma Michaellel csináltunk… Henryvel és anyuval megbeszéltem, hogy nagyon korán kelünk, hogy el tudjak tőlük búcsúzkodni. Még befejeztem a csomagolást, és ezúttal az ágyamba lefeküdtem aludni… Csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan nem jöttem rá elöbb, hogy szeretem Michaelt?

máj 28

6. Rész

1982,  Los Angeles

 

Tegnap este az ébresztő órámat reggel 5-re állítottam, mert korán akartam felkelni, hogy meg tudjam beszélni anyuval ezt a New York dolgot…

– Szia, anyu! – köszöntem neki a nappaliba érve, de csak halkan, nehogy felébresszem Henryt.

– Jó reggelt! Miért keltél ilyen korán megint?

– Csak mert mondani akarok valamit. Valami fontos dolgot.

– Akkor ülj le, és mondd.

Leültem mellé a kanapéra.

– Tehát. A tánc, amit Michaellel találunk ki, az az egyik klippjének a koreográfiája lesz. És már majdnem kész vagyunk vele. Szóval, ha készen leszünk, akkor nekem nem sok munkám maradna… Michael felhozta azt az ötletet, hogy lehetnék majd az egyik háttértáncosa, tudod, a koncerteken, meg a turnéin… És a klipet már elkezdték forgatni. New Yorkba kell majd menniük, a forgatást befejezni. És Michael azt szeretné, hogy én is menjek velük… És az az igazság, hogy szívesen mennék én is New Yorkba velük…

– Hát most erre mit mondjak? – fogta a homlokát

– Mehetek velük?

– Mikor akarnának indulni?

– Amikor kész lesz a tánc.

– És az mikor lesz?

– Michael szerint 2-3 nap…

– Mehetsz, de azért majd gyere haza is látogatóba.

– Oké, anyu, köszi!

– De nekem most mennem kell dolgozni… Henryvel mi legyen?

– Hogy érted?

– Úgy, hogy elviszed suliba, vagy gyalogoljon?

– Gyalog megy, nem viszem el.

– Oké. Na, akkor majd találkozunk! Szia!

Ezt bírom anyuban. Hogy ilyen korán lelép, és iszonyat későn ér haza.

Felmentem az emeleti fürdőszobába, és elkezdtem készülődni. Megvolt a fogmosás, a fürdés, na de vagy egy órát vacakoltam azzal, hogy mit vegyek fel… Próbáltam nem felkelteni Henryt, de ez nem sikerült.

– Te neked meg mi bajod van, miért tombolsz?

– Nem tudom, hogy mit vegyek fel!

– Ilyen nincs!!!! Miért nem hagysz aludni?!?!?!

– Jól van, na, menj, aludj még egy kicsit, csöndben leszek.

– Már késő, mert nem tudok vissza aludni. Már próbáltam, de nem sikerült.

Nagyon viccesen nézett ki az öcsém! A szőke haja az egekig ért, olyan kócos volt. És ráadásul olyan kis aranyos abban a kockás pizsamájában! Az emberek, akik Henryt, és engem meglátnak egymás mellett sétálni, bele sem gondolnak, hogy mi testvérek vagyunk, mert egyáltalán nem hasonlítunk egymásra. Henrynek szőke haja, kék szeme van, nekem barna hajam, barna szemem. Az az egy közös  külső tulajdonságunk van, hogy mind a ketten vékonyak vagyunk. Bár Henry tíz éves, én meg tizenhét. Mindjárt tizennyolc.

– Engem is engedj be a fürdőszobába! – mondta

– Most én készülődök!

– De nekem sietősebb, mindjárt nyolc óra, és az te sem szeretnéd, hogyha elkésnék!

– De engem meg ki fognak rúgni, ha elkések!

– Oké, akkor készülődj, de gyorsan!

Mikor készen lettem, Henry következett, de már nem vártam meg, amíg kész lesz, én elindultam.

Most kivételesen nem késtem el, de Michael már várt rám.

– Szia! – köszönt

– Szia! Régóta vársz már?

– Igen. De nem baj…

– Képzeld, anyu megengedte, hogy veletek menjek New Yorkba!

– Tudtam, hogy meg fogja engedni! Olyan jó!

Ekkor megölelt, az én szívem meg sokkal hevesebben vert, mint máskor. Valamiért mindig, amikor megölel, én totálisan odáig vagyok… Most hogy őszinte legyen magammal, azért egy kicsit tényleg tetszik nekem Michael… De ez nem szerelem…

Miután átöltözött, és én is, elkezdtük folytatni a táncot, és miután vagy 2 órát táncoltunk, Michael kérte, hogy tartsunk szünetet.

– Még tegnap beszéltem a menedzseremmel, és megengedte, hogy gyere New Yorkba. És holnapután indulnánk, ha holnap a táncot be tudjuk fejezni. Szóval szerintem elkezdhetsz csomagolni.

– Rendben. Csak hogy az öcsémnek hogy fogom ezt előadni, azt még nem tudom.

– Majd megérti.

– De bármennyire is idegesítő vagyok, akkor is hiányoznék neki.

– Először is: nem vagy idegesítő. Ha az lennél,  akkor nem szeretnélek ennyire.

Ezt nem értettem. „Nem szeretnélek ennyire “. Ez mit takar vajon?

– Hogy érted?

– Ohh, sehogy, lényegtelen.

– Oké… Furcsa vagy..

– Másodszor is: ha meg itt maradnál Los Angelesben, akkor meg nekem hiányoznál, de nagyon!

– Ohh, te aranyos! – öleltem meg.

– Szeretlek!

– Igen, én is! – ekkor hírtelen elengedett

– Persze csak barátként. – pirult el, és kicsit elhúzódott.

Nemsokára befejeztük a munkát mára.

– Egész jól haladunk!

– Igen, jól. – mondta. – Maradsz egy kicsit?

– Igen. Maradok.

Megint leültünk egy padra, egymás mellé. Nem tudom, hogy miért, de átöleltem.

Ő elkezdte simogatni a fejem..

– Miért csinálod? – kérdeztem

–  Mert ezt szeretném csinálni… Zavar?

– Nem… Csináld csak… Nyugodtan.

Ekkor elengedtem, és elé mentem. A földet nézte, én felemeltem a fejét, és adtam a homlokára egy puszit.

– Az arcomra is! – mondta, én meg az arcára is adtam.

– És most te adj nekem!

Ő is adott nekem. Én azon gondolkodtam, hogy mi nem is vagyunk egymásba szerelmesek, de akkor is úgy viselkedünk, mit a szerelmesek.

– Nem akarsz megcsókolni? – kérdeztem hülyeségből

– Hát… Nem. Nem tudom. – jött zavarba

– Csak vicc volt. Meg ne merd tenni. – nevettem

– Nem volt jó vicc. – sértődött meg

– Jól van, nem volt az… Szeretlek.

– Én is szeretlek.

Megint ölelkeztünk.

– Menni kell.

– Gyere, akkor menjünk.

Miután elbúcsúzkodtunk, én hazamentem, és csak arra tudtam gondolni, hogy most vajon Michael szerelmes belém?

Csak mert mikor megkérdeztem tőle, hogy nem e akar  megcsókolni, azt mondta, hogy nem tudom… Meg mindig zavarba jön.. Szerelmes lenne belém? De ami még inkább érdekel, az az, hogy vajon én szerelmes vagyok e belé?

 

máj 19

5. Rész

1982. Los Angeles

 

Elég korán keltem, még a nap is alig volt fent. Még nem volt kedvem készülődni, ezért lementem a nappaliba, ahol anyu kávézott. Henry még aludt.

– Szia, anyu! – köszöntem neki suttogva

– Szia, Liz! Hogy hogy ilyen korán keltél?

– Nem tudom.

– Jót aludtál?

– Igen, nagyon jót.

– Gondoltam. – szerintem anyu látta a nagyon értetlen, álmos arckifejezésem, így hozzátette: – Mikor hazaértem, már mind a ketten aludtatok.

– Jahh, tényleg. A tegnap. Jó volt a tegnapi nap, és nagyon kimerítő.

– Mit csináltatok?

– Elmentünk vásárolgatni. Hosszú ideje ez volt az első, hogy én és Henry együtt csináltunk bármit is. Azon kívül, hogy egymást piszkáljuk…

– Ennek örülök. Akkor jól elvoltatok.

– Igen, jól.

– Nekem nemsokára mennem kell dolgozni. Henryt elviszed a suliba?

– Nem, majd gyalogol. Vagy megy busszal.

– Képzelem, hogy mennyire fog neki örülni.

– Nem baj. Én is ma korán megyek.

– Hogyhogy?

– Csak Michael múltkor piszkált, hogy későn értem oda. Na, majd ma én fogom őt.

– De miért piszkál?

– Csak hülyeségből. Nem gondolja komolyan, és én sem.

– Akkor jó. Elvagytok egymással?

– Igen, elvagyunk. Michael nagyon aranyos.

– Akkor jó.

– Aput mikor láthatjuk?

– Nem tudom, régen beszéltem vele. Biztos, hogy Karácsonykor hazajön.

– Igen, ezt tudom, de nem tud elöbb?

– Nem hiszem, sok a dolga.

– Értem.

– Na, én megyek dolgozni, Henry meg majd gyalogol. Te mikor jössz ma haza?

– Még nem tudom.

– Hát jó. Akkor szia!

Azzal anyu elment. 7 óra volt. Henryt fel kellene ébreszteni. Berontottam a szobájába.

– Henry!!! Ébresztő!!!

– Ne már!!! Megint hétfő!!!! Ne!!!!!

– És ma gyalog mész a suliba.

– Miért?!

– Mert én ma elöbb megyek dolgozni. Én készülődök.

Bementem a fürdőszobába, és a szokásos reggeli rutin.

– Oké, én mentem!

– Várj!

– Jajj, mi van?

– Kérdezd meg Jacksontól, hogy lesz e a pasid!

– Dehogyis! Te nem vagy normális!!!

– Hát jó… Na, szia!

– Szia!

El is indultam: kiálltam a kocsival a garázsból. Ma nem is volt annyira forgalmas az út. Negyed nyolcra értem oda, és alig alig egy embert láttam. Nem voltak sokan. Akit kerestem, az Karen volt, de inkább ő talált meg engem.

– Szia, Elisabeth!

– Helló, Karen, figyelj, a múlt pénteken az az eset, amikor… – nem tudtam a mondatomat befejezni, mert félbeszakított:

– Figyelj, elhiszem… Nem kell magyarázkodni. Ha szeretitek egymást, akkor nekem nincs beleszólásom.

– Nem! Nem vagyunk együtt Michaellel. De ha együtt is lennénk, téged az miért zavarna? Szerelmes vagy Michaelbe?

– Nem, csak barátok vagyunk. De szerintem te és Michael összejöhetnétek. Szép pár lennétek.

– De én nem szeretem Michaelt úgy. Ő csak egy barát.

– Pedig ahogy ránézel… És ő is rád… Cukik lennétek együtt! Szerintem szereted Michaelt, csak még magadnak sem mered beismerni. Tényleg nem szereted?

– Csak barátok vagyunk.

– Nem is tetszik?

– Nem.

– Egy kicsit sem?

– Na, jó, talán egy nagyon kicsit. De tényleg csak nagyon kicsit!

– Pedig édes fiú. Illene hozzád!

– Gondolod?

– Tudom. És szerintem ő is szeret téged.

– Azt nem hiszem. De nekem mennem kell.

– Akkor menj. Michaelre vársz?

– Öhhm.. Igen. Dolgozni kell. Nemsokára kész a tánc.

– Akkor jó, sok sikert.

Bementem a terembe, ahol táncolni szoktunk. Ameddig Michaelre vártam, átöltöztem. Nemsokára ő is megérkezett:

– Késtél! – mosolyogtam

– Pedig siettem!

– De most én értem ide elöbb.

– Most az egyszer! – mosolygott ő is – Átöltözöm.

Gyorsan öltözött.

– Amúgy ti már elkezdtétek forgatni a klipet?

– Már rég. Csak a forgatások többnyire este vannak. És ha kész lesz a tánc, akkor megyünk New Yorkba, és ott fejezzük be a klipet.

– De akkor velem mi lesz?

– Jössz velem.

– De én minek kellek?

– Hát majd valamit kitalálunk, de jössz velem, az az egy biztos.

– Hát jó.

– Mondjuk a koncerteken lehetsz háttértáncos. Az jó lesz?

– Nekem igen, anyunak lehet hogy nem.

– De akkor is velem jössz.

– Minek kellek neked oda?

– Hiányoznál.

– Ohh, te! – öleltem meg – Te is nekem.

–  Öhhm… Akkor folytassuk a táncot.

– Megint elpirultál! Cuki vagy!

– De ne hozz megint zavarba!

– Már zavarban vagy, késő! Miért pirulsz el mindig?

– Nem tudom, én ilyen vagyok.

Folytattuk a táncot, természetesen közben rengeteget hülyéskedtünk.

– Mikor megyünk New Yorkba?

– Ha kész a tánc.

– Akkor gyorsan fejezzük be!

– Szívesen jönnél, igaz?

– Igen, menni akarok, szabad?

– Persze. Mindenféleképpen jössz te is!

– Akkor jó.

Mikor a munkaidőnek vége lett, nagyon nem volt kedvem hazamenni.

– Hány nap kell még ahhoz, hogy a táncot befejezzük?

– Megközelítőleg még 2-3 nap. Ha ilyen jól haladunk, mint ma.

– Már várom. Remélem, hogy anyu is beleegyezik.

– Bele fog, hidd el! Már nagy vagy, nem tarthat otthon…

– Igen, ez igaz.

– Hazamenjünk?

– Ne! Maradj…

– Maradok.

Leültünk a földre. Fejemet a vállára hajtottam.

– Jó veled lenni.

– Veled is, nagyon jó. Szeretek veled lenni.

– Én is… Karen félreértette a pénteki dolgot…

– Tudom, beszéltem vele.

– Igen, én is. Szerinte mi cukik vagyunk együtt.

– Neked is ezt mondta? Nekem is.

– Hülyeségeket beszél…nem?

– Hát… Nem tudom… Lehet…

– Miért mondod ezt?

– Lényegtelen.

– Nem az… Tudni akarom, hogy miért mondod ezt.

– Lehet igaza van, nem?

– Lehet… Nem tudom… Karen szerint mi szép pár lennénk.

– Nekem is ezt mondta. Idegesítő vagyok ezzel a témával?

– Csak kicsit. Csak barátként szeretlek. Bármennyire is többet akarsz… Csak barátok vagyunk. Fogadd el ezt.

– Tudom… De én nem akarok többet.

– Áááá, nem, látom rajtad.

– Nem igaz.

– Tényleg nem?

– Nem.

– Értem. Már mennem kéne.

– Rendben, akkor menjünk. Azért anyukádnak mondd el ezt a New York dolgot, jó?

– Persze… Megölelhetlek?

Nem válaszolt, ő ölelt meg engem. A szívem majd kiugrott a helyéről. Éreztem az ő szívének dobbanásait? Az ő szíve is olyan hevesen vert, mint az enyém.

– Mostmár tényleg menni kell. – mondta

– Igen.

– Akkor szia!

– Szia!

Legszívesebben vele maradtam volna örökké, de nem lehetett. Csendben, és fáradtan vezettem haza. Anyu még nem volt otthon, csak Henry, akivel nem sok szót váltottunk.

Nagyon álmos voltam, hamar feküdtem le aludni.

Csak Michaelre tudtam gondolni… Mit is érzek iránta?

máj 16

4. Rész

Sziasztok!

Ebben a részben nem szerepel Michael…😶 egy kicsit rövidre sikerült.😶 és bénára.

 

1982. Los Angeles, reggel 8 óra

Reggel nem volt otthon anyu, amin nagyon meglepődtem. Mostanában már majdnem minden nap dolgozik. Henryt kezdtem el keresni, de nem találtam meg egykönnyen. Először a szobájában kezdtem el keresni, de nem volt ott. A nappaliban sem. A konyhában, a vendégszobában, a fürdőben, anyuék szobájában sem. Feladtam. Nem érdekelt, hogy hol van. Leültem a konyhába, és megreggeliztem. Reggeli után a szokásos napi rutin: fogmosás, öltözést, mosakodás, fésülködés. Mostanában nem igen smikelem ki magam, de itthonra sose szoktam, mert minek? Ez kb fél óra volt ma. Henry meg éppen bejött a lakásba, mikor én kijöttem a fürdőből.

– Te meg hol voltál?

– Neked is szia. Az udvaron voltam.

– Miért?

– Már az udvarra sem szabad kimennem?!?!?!

– De, igen.

– Mi újság van?

– Semmi, unatkozom, dolgozni akarok menni.

– Hogy szerelmeskedhess Jacksonnal, igaz?

– Nem. Nem vagyok szerelmes Michaelbe. Az tegnap csak egy baráti ölelés volt.

– Ja, persze, mindenki ezt mondja, de aztán az összes fiú-lány „barát” összejön. Te és Jackson sem lesztek külömbek. Ti is össze fogtok jönni. Tudom.

– Ohh, pont te tudod ezt, mi?

– Ki lehet következtetni. Olyan hülye vagy! Ott van a közeledben Michael Jackson, egy híres akárki, és nem akarsz vele járni?!?!?! Én nem értéket téged.

– Ohh, én szívesen neked adom Jacksont, ha szerelmes vagy belé, csak szólni kell.

– Én nem vagyok meleg!!!

– Tudod jól, hogy csak hülyéskedtem!

– Pedig az jó lenne, ha Jackson a családunkba tartozna.

– De én nem akarom. És segíts kitalálni, hogy mit csináljak ma!

– Én?! Miért éppen én?

– Találj már ki valamit!

– Oké, menjünk el vásárolni!

– Jó. Miket vegyünk?

– Nem tudom, amit akarsz.

– Jó, induljunk.

Henry felvett egy dzsekit, aztán kiálltam a kocsival a garázsból, és meg is céloztunk egy bevásárlóközpontot. Ruhákat, cipőket, sminkeket vásároltunk. Henry is olyan vásárlás mániás mint én, hiszen két nővére van: Julia és én. Julia is nagyon shopping mániás. Emlékszem, régebben mindig elmentünk Juliával vásárolni, kár, hogy mostmár nem nagyon tudunk, mert ő már külön él, a pasiával. Még szerencse, hogy Henry itt van nekem. Pedig ha Julia tudná, hogy Michaellel dolgozok együtt!  Bár ő nem nagyon szereti Michael dalait…

A nap nagyon gyorsan elment, mind a ketten hulla fáradtan értünk haza, este 6-ra…

Anyu csak hétkor ért haza, de mi már akkor aludtunk. És holnap végre újra mehetek dolgozni!

máj 14

3. Rész

Sziasztok!

Megint újabb rész!😃😃😃

 

1982. Los Angeles, reggel 8 óra

 

Mikor reggel felkeltem, nagy csönd volt, ami itthon nagyon szokatlan. Gyorsan lementem, és se nem Henryt, se nem anyut nem találtam itthon. Ránéztem az órára: reggel 8 óra. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok… REGGEL 8 ÓRA!!!!!!! El fogok késni. Ilyen nincs… A 3. munkanapon elkések…Nagyon gyorsan összeszedtem a holmimat, fogat mondtam, és felvettem egy farmernadrágot, és egy piros pólót. Sminkelni sem volt időm, mert negyed kilenc volt, mire otthonról elindultam. Megint hatalmas nagy dugó volt az úton. Fél 10-re értem oda. Mike kimomdott mókás kedvében volt.

– Szia! Elkéstél! – nevetett

– Ebben mégis mi olyan vicces?!

– Béna vagy! – nevetett még mindig

– Te vagy a béna! – mondtam, és elkezdtem kergetőzni vele, amit mind a ketten nagyon élveztük. Szegény Michael kifáradt, én meg utolértem, és adtam neki egy kis pofont.

– Ezt meg miért? – kérdezte az arcát fogva

– Mert azt mondtad, hogy béna vagyok.

– De ez fájt.

– Ohh, Mike, olyan gyenge kisfiú vagy! Nem is volt erős!

– Képzelem, hogy akkor neked mi az erős!

– Hát nem ez.

– Most adj rá puszit!

– Álmaidban… Mi vagy te, kisfiú?

– Nem!

– Oké. Dolgozni is kéne egyébként.

– De én most nem akarok.

– Hidd el, én sem…

– Akkor mit csináljunk?

– Nem tudom. Találj ki valamit!

– Én? Mit?

– Amit akarsz.

– De haladnunk kéne a tánccal!

– Jól állunk vele. Most nem kell.

– De én nem azért vagyok itt, hogy baromkodjak!

– Akkor mehetsz haza, mert ma mást nem fogunk csinálni! – nevetett

– Na, jó, lehet hogy mégiscsak maradok.

– Tudtam. Nem akarsz elmenni.

– Persze, hogy nem.

Ránéztem az arcára, és majdnem megfulladtam a nevetéstől!

– Most meg mi van?!?!

– Meglátszik az arcodon a tenyerem nyoma, az elöbbi pofontól!!!

– És ez neked vicces?

– Te is nevettél azon, hogy elkéstem!

– Jó, de az tényleg vicces volt!

– Ez is az!

– Tényleg az?

– Nézz a tükörbe!

Belenézett a tükörbe, és elnevette magát.

– Ez tényleg vicces!

– Azért annyira nem. Inkább cuki.

– Cuki?

– Igen.

Ekkor annyira elvörösödött, hogy a tenyerem nyoma az arcán egybeolvadt a bőre színével.

– De édes!!!!

– Mi?

– Te, amikor zavarban vagy! Cuki. És ez valamit elárul… – mosolyogtam

– Amikor mondod rám, hogy cuki, meg édes, na az is elárul valamit!

– Oké, inkább hagyjuk…

– Na, most te vörösödtél el!

– Mert zavarba hozol!

– Ez is elárul valamit!

– Fejezd be.

– Nem.

– Miért nem?

– Mert kiszedem belőled, amit akarok tudni!

– Legyél konkrét!

– Nem akarok az lenni.

– De igen.

– Nem.

– Mindegy. Ha már táncolni nem akarsz, akkor legalább mondd meg, mit csináljunk?

– Nem tudom. Bújócska?

– Egy táncteremben?

– Oké, na, ezt nem gondoltam át.

– Nagyon nem.

– Fogócska?

– Te vagy a fogó!

Elkezdtem rohanni, ő meg utánam.

– Utol foglak érni!

– Nem.

Tovább futottam, majd kifáradtam, és megálltam.

– És most kéne pofont adnom neked!

– Miért?

– Mert te is adtál nekem! Az az egy szerencséd van, hogy lányokat nem bántok.

– Ne haragudj…

– Mostmár késő!

– Haragszol?

– Nem.

Ekkor a tegnapihoz hasonlóképpen megölelt, amit én is viszonoztam.

– Hát ti meg mit csináltok?!?!?!?!?!!?! – hallottam meg Karen hangját. Majdnem szívinfarktust kaptam, és Michael is.

– Semmit! Te miért vagy itt? – kérdezte Michael határozottan

– Frank keres titeket. De ha tudtam volna, akkor nem jöttem volna be.

– Nem volt semmi!

– Áhh, látom… Mind a ketten elpirultatok!

– Mit akar Frank?

– Nem tudom.

Kimentünk a teremből, és Frank ott várt. Nem volt túl boldog az arckifejezése.

– Hogy haladtok a tánccal? – kérdezte mérgesen, én meg  eléggé ideges voltam, Michael viszont határozottan válaszolt:

– Nagyon jól.

– Át sem vagytok öltözve!

– Az elméletet vettük át.

– 11 óra van. Majdnem 3 órán keresztül?!?!?!

Ekkor Karen közbeszólt:

– Nem táncoltak, csak szerelmeskedtek.

– Igaz ez, Michael?!?!?!?!

– Nem. Csak megöleltem Elisabethet…

– Miért?

– Lényegtelen.

– Még egy ilyen, és Elisabeth ki lesz rúgva. Felőlem szerelmeskedhettek, de munkaidőn kívül! Érthető voltam?

– Igen.

Karen és Frank elmentek a dolgukra, Michael és én meg folytatni a táncot.

– Szép volt, Michael! Most ezek tényleg azt hiszik, hogy mi együtt vagyunk!

– Jól van, na… Megint nem gondoltam át.

– Legközelebb gondolkodj egy kicsit!!!

– Ne haragudj rám.

– De haragszok!!! Folytassuk inkább a táncot…

– Oké… Öltözz át.

– Öltözz át te…

– Kezdd…

Elmentem átöltözni. Alig szóltunk egymáshoz. Csak a tánccal kapcsolatos dolgokat beszéltük meg.

– Ki kezdi a visszaöltözést? – kérdezte

– Én. – elmentem, és visszaöltöztem.

– Most te jössz.

– Megvársz?

– Még nem tudom.

Elment. Miközben öltözött, én próbáltam nem sírni.

– Tudtam, hogy megvársz.

– Nem akartam gonosz lenni.

– Még mindig haragszol?

– Már nem annyira…

– Megölelhetlek?

– Nem tudom, hogy jó ötlet e…

– Nincs itt senki rajtunk kívül.

– Akkor igen. Adj egy puszit is.

Így tett. Megölelt, és egy puszit is adott. Én is adtam neki, kérés nélkül.

– Szerintem menjünk.

– Igen, de elöbb adj még egy puszit!

– Telhetetlen! – nevetett, majd megpuszilt.

– Nem vagyok az, csak jól esik. Gyere, menjünk.

– Jó. Akkor mi most kibékültünk?

– Igen. De mivel olyan jóban vagy Karennel, beszéld meg vele, hogy mi nem vagyunk együtt.

– Oké, majd beszélek vele.

– Sejtettem, hogy ezt válaszolod.

– Ne legyél féltékeny!

– Nem vagyok.

– Áhh, nem…. Látom rajtad. Nem tudod letagadni.

– Én megyek… Szia!

– Várj!

– Miért?

– Ugye most nem lesz megint harag?

– Nem, miért lenne?

– Akkor jó. De ígérd meg!

– Megígérem.

Odamentem hozzá, és adtam neki egy puszit.

– Sejtettem, hogy ez lesz a következő cselekedeted.

– Szeretlek. Barátként.

– Én is szeretlek.

Elbúcsúzkodtunk egymástól, mert holnap ugye nincsen munkanap. Szokatlanul csendes volt a hazaút. Igaz, még csak öt óra volt, de alig voltak autók az úton. Pedig Los Angeles elég forgalmas város. Végig a mai napon gondolkodtam. Még szerencse, hogy Michaellel kibékültünk, de vajon Karen most mérges rám? Mert nem volt túl vidám, amikor meglátta, ahogy Michaellel ölelkezünk. Ez a harmadik munkanapom volt csak, de már kihúztam a gyufát… Frank is mérges rám…  Nemsokára hazaértem. Anyu már otthon volt. Henry is.

– Sziasztok! – köszöntem.

– Szia, Liz! – köszönt anyu – Milyen napod volt ma?

– Tűrhető. Majd hétfőn jobb lesz.

– Miért, mi történt?

Elmondtam anyunak mindent.

– Legközelebb majd akkor ölelkezzetek, ha nincs a közeletekben senki.

– Mi is azt hittük, hogy nem volt… Amúgy Henry hol van?

– Szobájában.

– Akkor köszönök neki.

Berontottam Henryhez.

– Neked is Szia! – mondtam

– Ja, szia! Mi újság?

– Semmi különleges.

– Milyen volt ma a munka?

– Tűrhető.

– Amúgy hallottam, azt amit az előbb anyuval beszéltél. Te szerelmes vagy Jacksonba?

– Nem.

– Akkor meg miért ölelgeted őt?

– Jajj, hagyj már… Én megyek.

Ma korán feküdtem le aludni. Azon gondolkodtam, hogy lehet igaza van Henrynek?

Szerelmes lennék Michaelbe? Nem, az lehetetlen. De ő hogy elpirult, mikor azt mondtam rá, hogy cuki, meg hogy édes. Meg mikor mondtam neki, hogy szeretem barátként, akkor ő azt mondta, hogy „én is”. Nem mondta hozzá, hogy barátként… Nem szerettem belé, az lehetetlen… Az nem lehet… Olyan nincs… Miért épp én kellenék neki?

 

 

 

máj 13

2. Rész

Sziasztok!

Újabb rész, megint egy kicsit béna lett.

 

1982. Los Angeles, reggel 7 óra

Arra keltem fel, hogy az öcsém tombol a nappaliban. Nem tudtam visszaludni, ezért én is lementem, és elkezdtem ordibálni vele.

– Henry!!!!! Nyugodj már le!!!!! Te nem vagy normális! Hajnalok hajnalán itt kell üvöltöznöd?! Mi a problémád?

– Nem találom a matekkönyvemet!

– És minek ordibálni? Keresd meg!

– De nincs idő! Mindjárt fél 8!!!!  Menni kell a suliba!!!! És matekkal kezdünk! És ha nem lesz meg a könyvem, akkor megint rossz jegyet kapok, és anyu megint nagyon ki fog akadni.

– Mindegy, még van időd. Anyu hol van?

–  Az udvaron…

– És mit csinál?

– Nem tudom. Segíts inkább megkeresni a könyvemet!

– Dehogy segítek, nekem is el kell készülnöm!

– Miért kéne?

– Mert mennem kell dolgozni!

– Oké. Amúgy milyen volt tegnap?

– Jó.

– Esetleg bővebben?

– Nagyon jó.

– Reménytelen eset vagy. Találkoztál Michael Jacksonnal?

– Igen.

– Szerzel nekem tőle autogramot?

– Ha adsz egy cetlit.

Azzal elrohant, és egy papírt hozott.

– Tessék! Erre szerezz nekem egy autogramot.

– Oké.

Ebben a pillanatban bejött anyu is az udvarról.

– Jó reggelt, Liz! Ilyen hamar felkeltél?

– Szia, muszáj volt, mert Henry felkeltette.

– Még véletlenül sem hagyod a nővéred,  Henry?

– Nem. Elveszett a matekkönyvem. És azt keresem.

– Akkor gyorsan. Liz, én ma elviszem Henryt a suliba, és aztán megyek én is dolgozni. Elvigyelek?

– Nem kell, mert nekem csak fél kilenckor kell mennem munkába. De azért köszönöm.

– Rendben.

– MEGVAN!!!!!!!!! – hallottam meg Henry hangját.

– Na jól van, megyek készülődni.

– Várj! Én ma 6 óráig dolgozok megint. Henry meg egyedül jön haza. Te mikor?

– Ugyanúgy 5 órakkor.

– Rendben. Gyere Henry, indulunk!

Azzal anyu kiment, Henry meg utána. Én meg bementem a fürdőszobába, és megmosakodtam, felöltöztem. Ma is farmernadrágot vettem fel, fehér trikóval, és egy zöld kardigánnal, mert ma is olyan jó idő volt mint tegnap.

Nemsokára el is indultam. Az úton kimondottan nagy dugó volt. Mindig valamilyen szinten dugó van, de most egy kicsit nagyobb volt, így épphogy nem késtem el.

Ezúttal tudtam, hogy hova kell menni. Michael már ott volt.

– Szia! Már vártalak! – mondta

– Szia, siettem, csak nagy dugó volt.

– Nincsen semmi baj. Hogy vagy?

– Jól, köszönöm. És te?

– Én is.

– Akkor jó. Ki kezdi az átöltözést?

– Ma kezdd te.

– Ohh, ha sokáig szeretnél várni, akkor jó. – nevettem

– Megvárlak, ne aggódj!

Én elmentem átöltözni, ő meg gondolom várt rám. Szándékosan sokáig öltöztem, csak hogy idegesítsem őt egy kicsit.

– Szeretsz engem idegesíteni, igaz? – mosolygott

– Igen.

– Nagyon gonosz vagy. Na, akkor most én jövök.

Azzal elment átöltözni. És most én vártam.

– Mike, holnap is munkanap?

– Igen.

– Vasárnap is?

– Nem, vasárnap pihenünk.

– Ne már!

– Te olyan munkamániás vagy!

– Nem vagyok, csak szeretek itt dolgozni.

– Ennek örülök. – mosolygott.

– Gondolom te vagy a munkamániás, biztos, hogy éjjel nappal fent vagy, és egy percet sem alszol!

– Miből gondolod?

– Hogy lehet neked ennyi zenéd, hogyha nem éjjel nappal írod őket?!

– Szeretek dalokat írni.

– Az jó dolog, na de ennyit?

– Igen.

– Munkamániás!

– Nem igaz!

– Jó, nem igaz, de most kéne továbbfejleszteni a táncot.

– Igen, ez igaz.

El is kezdtük a táncot folytatni. Most tényleg keményen dolgoztunk, és nem csak hülyéskedtünk. Michael nagyon jól táncol! És nagyon jó fej. Nem is tartottunk most szünetet, csak 5 órakkor, ami nagyon hamar eljött. Én, szívem szerint maradtam volna még egy kicsit. De nem nagyon lehetett. Gyorsan visszaöltöztünk, ezúttal Michael kezdte, és aztán jöttem én. Nagyon rendes volt tőle, hogy nem lépett le egyből, hanem engem is megvárt.

– Most gyors voltál! – mondta

– Igen, megint siettem. Megyünk?

– Maradjunk.

– Miért?

– Mert jó itt. Maradsz velem?

– Maradok.

Leültem mellé, és egy pár percig néma csendben voltunk.

– Mike, aláírod ezt a papírt az öcsémnek?

– Persze. – mondta, majd aláírta. – Ezt hiányoltam.

– Mit?

– Hogy még nem kértél aláírást.

– Az öcsémnek lesz.

– Tehát nem magadnak?

– Nem.

– Ez olyan furcsa, te vagy az egyetlen, aki nem magának kért.

– Én nem az alapján ítélem meg az embert, hogy híres e, vagy sem. Egy híres ember is lehet ugyanolyan jófej, mint egy átlagember, vagy akár fordítva is.

– Ez most jólesett. – mosolygott – De tényleg. Ezt most őszintén mondtad?

– Igen. Nagyon jófej vagy. Kedvellek. Barátként.

– Én is téged barátként.

–  Tudod, szükségem van nekem is barátokra. Igazi barátokra.

– Tudom. Mint minden embernek. Neked is. Én a barátod vagyok.

Ekkor olyat tett, amit nem is vártam volna tőle sohasem. Megölelt. Nagyon jólesett.

– Köszönöm.

– Ez csak természetes.

– Megyünk?

– Igen, mostmár ideje.

Elindultunk. Az utóbbi 10 percben, mintha más ember lett volna. Letörtnek, szomorúnak láttam, és legszívesebben még egyszer ölelkeztem volna vele.

– Akkor én megyek. – mondtam

– Rendben.

– Szomorú vagy?

– Nem.

– Akkor mosolyogj!

Ekkor megint felnevetett, és mostmár újra örömöt láttam a szemében.

– Te mindig jobb kedvre derítesz!

– Csak tegnap ismertelek meg!

– És ennyi idő pont elég ahhoz, hogy tudjak bízni benned.

Olyan boldogságot éreztem hírtelen… Olyan jó, ha valaki megbízik benned… Olyan szívesen megöleltem volna, de nem tudtam, hogy jó ötlet e. Így csak elköszöntem tőle, és mentünk a dolgunkra. Én haza. Gondolom ő is. Otthon ezúttal nem mondtam el mindent anyunak, de viszont Henry örült az aláírásnak.

Én meg ezúttal jót aludtam este.

 

máj 11

1. Rész

Sziasztok! Ebben a részben már Michael is szerepel.😃😃😃😃😃 bocsánat, de az első részek még ilyen szürreálisak lesznek, mint ez is lett, de aztán helyre fog állni a rend.😃 Mindenkinek jó olvasást!😃

 

1982. Los Angeles

Reggel még aludtam volna egy kicsit, de rájöttem, hogy ma már dolgoznom is kell, így nem lehetett. Mikor lementem a nappaliba, az volt az első dolgom, hogy megnézzem, mennyi az idő. 6 óra, tehát még nem késtem el. Fél kilencre kell a kibérelt „csarnok” szerű valamihez érnünk, ahol majd kitaláljuk Jacksonnal a táncot. Mert hát igen, én magam elég nehezen találnék ki bármiféle táncot is. Csak egy szó: munkamegosztás…  Észrevettem, hogy anyu hagyott üzenetet egy cetlin, amit a konyhában, az asztalon hagyott.  Röviden összefoglalta, hogy Henryt ma én vigyem el az iskolába, mert neki ma korán el kellett menni. Na, szuper! Még egy pluszmunka. Ma biztos, hogy korán keltem az öcsém, mert nekem is el kell mennem dolgozni, és Henryt ismerve, megint egy fél óráig fog vacakolni, direkt azért, hogy engem még idegesebbé tegyen.  Gyorsan felmentem az emeletre, és berontottam az öcsém szobájába.

– Ébresztő!!!!!!!!

– Mi bajod van már???? – pattant fel ijedtében

– Kelj fel, én viszlek ma suliba!

– Miért?

– Mert anyu dolgozik. És öltözz már fel, nem akarok elkésni a munkából!

– Mikor kezdtek?

– Fél kilenckor.

– De akkor hogy a francba késnél már el?

– Nekem is el kell készülnöm. Siess!!!

Azzal kimentem a szobájából, és bementem a fürdőszobába. Megfürödtem, fogat mostam, majd felöltöztem. Kora szeptemberi időjárásnak megfelelően egy farmernadrágot, egy fekete trikót, és egy farmerdzsekit vettem fel. Csak egy kicsi sminket kentem fel magamra, amúgy sem vagyok egy sminkelős típus.

– Hát te még mindig vacakolsz? – kérdezte az öcsém

– Csendben maradnál egy kicsit?

– Miért?

– Csak mert idegesítő vagy!

-Oké, oké…

Eddig a tükörben néztem magam, most egy pillanatra ránéztem Henryre. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Ott állt elöttem az öcsém,  farmernadrágban, fekete pólóban, és széthúzott fekete bőrdzsekiben, fején baseball sapka volt.

– Henry? Ezt ugye nem gondolod komolyan?

– De igen, miért ne?

– Komolyan divat diktátor akarsz lenni?

– Nem, csak ma így van kedvem öltözködni.

– Kit akarsz már megint elcsábítani? Megint azt a lányt?  Hogy is hívják?

– Jessica. De nem őt…

– Mindegy is, ülj be a kocsiba.

– De nem álltál ki vele a garázsból!

– Ohh, majd mindjárt!

Gyorsan egy táskába raktam váltó ruhámat, csak mert mégsem lehet farmerban táncolni.

Ezenkívül magammal vittem egy üveg vizet, és egy zacskó nápolyit is.

Bezártam a lakást, és kimentünk az udvarra. Én bementem a garázsba, és kiálltam a fekete mercédesszel.

Henry beszállt mellém, de én hátraküldtem.

– Neked hátul a helyed!

– De ne csináld már ezt velem! A kis pisisek ülnek hátul.

– Nem érdekel, akkor most te is kis pisis leszel!

Kívételesen nem vitatkozott velem, és beült hátra.

Kevesebb mint 10 perc elteltével kiraktam őt a suli elött.

– Egyedül jössz ma haza, én 5-ig dolgozok.

– Mi? Nem akarok ma gyalogolni!

– De én nem leszek, és anyu sem!

– Akkor apu?

– Apu most nagyon messze dolgozik, hogy jönne el érted?!

– Oké, na. Anyu mikor ér haza?

– Azt hiszem, 6 órakkor.

– Akkor átmehetek az egyik osztálytársamhoz?

– Éntőlem? Kihez?

– Jameshez.

– Oké. 5-re gyere haza.

-Oké. Szevasz!

– Szia.

Mikor ilyen „barátságosan” elköszöntem Henrytől, én mentem dolgozni. Henry épphogy nem késett el, mert 7:54 volt, mikor beért. Nekem még volt időm.

Mikor odaértem a helyszínre, kétségbeesetten kezdtem keresni valakit, aki ismerős is, akivel már találkoztam tegnap. Nem volt nagy a tolongás, legfeljebb 10 ember volt ott rajtam kívül. Pechemre csak egy szőke nővel találtam szembe magam.

–  Szia. Biztos te vagy az új koreográfus.

– Szia. Igen, én vagyok. Nem tudod, hogy hova kéne mennem, vagy ilyesmi?

– Nem, majd Michael menedzsere fog odavezető, ahová menni kell.

– Értem. De addig mit csináljak?

– Nem, tudom.

– Te is itt dolgozol?

– Igen. Michael sinkese vagyok. Karen Faye.

– Elisabeth Johnson.

– Szép neved van.

– Köszönöm. Michaellel barátok vagytok?

– Igen, barátok.

– Az nagyon jó.

Ebben a szent pillanatban megérkezett Michael menedzsere is.

– Na, de jó, hogy már itt is vagy, gyere velem.

– Oké… Szia, Karen!

– Szia!

– Látom, hogy megismerkedtél Karennel is.

– Igen.

– Van egy olyan érzésem, hogy Michael és te remekül fogtok együtt dolgozni!

– Ohhhh….. Igen?

– Hát persze!

Fél perc múlva egy nagy teremben találtam magam. Michael már ott volt, én meg majdnem elájulam.

– Jól van, én most magatokra hagylak titeket, találjátok ki a táncot.

Azzal elment, én meg Michaellel maradtam. Egyből megindult felém:

– Szia, én Michael Jackson vagyok, de gondolom már ismered a nevem. És téged hogy hívnak?

– Szia, Elisabeth Johnson vagyok.

– De szép neved van!

– Köszönöm.

– Ismersz már itt valakit? Bemutassalak egy pár embernek?

– Majd késöbb. Egyébként már megismertem Karent. Meg ugye a menedzseredet.

– Igen… Frank bolondos egy fickó.

Ezen nevettünk egy jót.

– Hát igen. Itt valahol át tudok öltözni a tánchoz?

– Hát nem tudom, mindjárt keresek valami helyet. Életemben először vagyok itt. Még nekem is át kell öltöznöm. Nézd, ott van valami öltöző féleség.

– Kezdd te az öltözést, nekem ez egy fél órát vesz igénybe.

Megint nevettünk.

Michael elment átöltözni, én meg addig vártam, majd fordítva.

– Nem is öltözöl olyan sokáig!

– Siettem. – mondtam.

Neki is kezdtünk a táncnak. Egész jól haladtunk. Michael mutatott lépéseket, majd én, és némelyiket beletettük az egész koreográfiába. Kb egy óráig csak táncoltunk.

– Elisabeth, tartsunk egy kis szünetet!

– Rendben.

Leültünk egymás mellé, és csak beszélgettünk.

– Lehet a nevedet valahogy becézni?

– Igen. Liz.

– Oké. Akkor így foglak hívni, Liz.

– Jól van, Mike.

Megint csak nevettünk.

– Mire kell ez a tánc? – kérdeztem

– Az új klipphez.

– A te klipped lesz?

– Igen.

– Melyik dalodhoz?

– Thriller.

– És ha ez a tánc készen lesz, akkor mi lesz a munkám?

– Majd még kitaláljuk, de dolgozhatsz itt továbbra is. Lesznek még klippek. És háttértáncos is lehetsz. Majd kitaláljuk.

– Értem, köszönöm.

Ekkor Mike elkezdett valami szendvicset enni, én meg a nápolyit.

– Ebből kérsz? – kínáltam meg

– Egyet.

Mikor befejeztük az evést, újra neki álltunk a táncnak, és a vége felé Frank is megnézte, hogy hogy haladunk. Elég hamar eljött az 5 óra, és menni kellett haza. Visszaöltöztünk az utcai ruhánkba.

– Most hazamész? – kérdezte

– Igen.

– Gyalog mész?

– Kocsival.

– Tudsz vezetni? Ilyen fiatalon?

– 17 éves vagyok. Mindjárt 18.  Nemrég szereztem meg a jogosítványt.

– Én is nem rég. De én szörnyen vezetek, ne akarj velem egy kocsiban ülni.

Megint jót nevettünk.

– Hidd el, én is.

– Ohh…

– Na akkor én megyek, az öcsém már biztos otthon van, és vár.

– Van öcséd?

– Igen. Henry. Meg egy nővérem, Julia.

– Értem. Na, akkor én is megyek. Holnap találkozunk ugyanígy fél 9-kor.

– Rendben, szia!

– Szia!

Azzal én hazamentem. Nem tudom, hogy mi volt Henryvel, de ő már aludt. 5-kor.

Anyunak meg  mindent elmeséltem.

Én is korán feküdtem le aludni, !ért eléggé elfáradtam.

 

 

 

 

 

 

 

máj 09

Bevezető rész

Sziasztok!

Ez a rész még nem igazán Michaelről szól, ezért lett amolyan bevezető rész. Jó szórakozást!

 

1982.  Los Angeles

Reggel 6 óra

Egy unalmas reggel, bár nekem kb. Minden nap unalmas. Jót tenne egy kis változás az életemben. Most végre nincs több suli, mert megvolt az érettségi. Egész életemben ezt vártam, na de most, hogy nem tudok többet a suli miatt kínlódni, így mit kezdjek magammal?! Anyu szerint el kéne kezdenem dolgozni, és szerintem meg is fogom fogadni a tanácsát.

Reggeliztem, és el is kezdtem magamnak munkát keresni.

Kb 4 óra keresgélés után találtam egy munkát, amit szerintem késöbb nagyon is meg fogok bánni, hogy elvállaltam. A késöbbiekben, vagy hogy helyesen fogalmazzunk, holnaptól Michael Jackson egyik koreográfusa leszek. Igazából örülök neki, hogy a pop királyával kell majd együtt dolgoznom, csak hát szerintem anyu nem erre gondolt, mikor azt mondta, hogy keressek magamnak munkát.

Mikor hazaértem, az öcsém, Henry egyből letámadott:

– Na végre, hogy itthon vagy!!!!

– Miért, már megint csináltál valamit, amit nem akarsz, hogy anyu megtudjon?

– Hát, őőő….

– Na, ki vele!

– Lógtam tegnap az utolsó óráról, és ezért ma kaptam egy beírást.

– Ez érthető, mégis miért lógsz?

– Mert utálom a matekot.

– De attól még nem lóghatsz!

– Oké, de segíts, hogy mondjam el anyunak?

– Nem kell, majd én elmondom neki.

– Ohh… Kösz… De amúgy hol voltál?

– Kerestem magamnak munkát.

– Nem is mondtad, hogy dolgozni fogsz.

– De mondtam, csak nem figyeltél.

Ekkor láttam rajta, hogy kicsit elszégyellte magát.

– Mindegy. Mit fogsz dolgozni?

– Koreográfus leszek.

– És az meg mire jó?

– Megtanítja az embereknek a táncot.

– De ki az az idióta, aki meg akar tanulni táncolni?

– A Koreográfus nem minden embert tanít meg táncolni. Csak a hírességeket.

– Akkor te hírességekkel fogsz együtt dolgozni?

– Hát… Mondhatni igen.

– Kivel?

– Nem mondom meg!

– De kérlek!!!!!!! Kivel???????

– Michael Jacksonnal.

– Ez komoly?!?!?!?!?!?!?!?!

–  Igen.

– De majd bemutatsz engem neki?

– Majd talán.

– Oké, de én most lelépek itthonról.

– Miért?

– Mert anyu üvöltözni fog velem a beírásért.

– Nem mehetsz el.

–  Oké, na…

Azzal elindult a szobája felé, de utána ordítottam:

– Henry!!!!

– Mivan?

– Ne mondj erről az egészről semmit sem Juliának!

– Nem is fogunk vele találkozni egy darabig! Spanyolországban van, a pasiával, elfelejtetted?

– Jajj, tényleg.

Mikor elment az öcsém, én is felmentem az emeletre, a szobámba, és elkezdtem Michael Jackson dalait üvöltetni.

Holnap fogom kezdeni az új munkámat. És eléggé ideges vagyok. És anyu mit fog szólni hozzá? Na meg még Henry beírását is el kell majd mondanom, hiszen megígértem.

Este 5 óra felé anyu is megérkezett.

– Szia, anyu! – üdvözöltem

– Szia! Mi újság?

– Képzeld, találtam munkát!

-Ohh, igen? Mit?

– Gyere, ülj le a nappaliban, mert ez hosszú lesz.

Azzal leültünk, és el mondtam neki mindent. Egy kicsit meglepődött.

– De ez ilyen állandó munka lesz, vagy csak ideiglenes?

– Állandó. Holnap kezdem.

– De Jackson egy híres énekes, és a világ minden pontján vannak neki koncertjei, meg turnézni is kell majd neki menni. És nem csak itt, Los Angelesben fogja leélni az életét.

– Én tudom ezt, nem is úgy gondoltam, hogy vele fogok menni turnézni. Nem fogok utána járkálni, és lesni minden parancsát. Nem leszek a cselédje.

– Egyébként meg honnan veszed, hogy cselédként fog használni?

– Mert híres. És a híres emberek ilyenek.

– És ha ő nem lesz ilyen?

– Majd meglátjuk holnap.

– Hát jó. Amúgy Henry hol van?

– A szobájában. Elbújt.

– Miért?

– Mert lógott óráról, és beírást kapott.

– HENRY!!!!!!!!! GYERE IDE!!!!!!!!!!! -üvöltött anyu, én meg felmentem a szobámba, és a lépcsőn szembetalálkoztam az öcsémmel.

– Sok sikert, öcsi! – mondtam neki gúnyosan, és elmentem a szobámba, és csak a holnapi napra tudtam gondolni…

 

 

 

Régebbi bejegyzések «