Sze 27

13. Rész

1982. New York,  kedd

Reggel nem találtam magam mellett Michaelt, és egyből elkezdtem elméleteket gyártani, hogy vajon hol lehet. Mondjuk elrabolták, vagy esetleg…. Esetleg elszökött!

Na, jó, azért ennyire nem reagáltam túl a dolgokat, csak szimplán meglepődtem, hogy nincs mellettem. Még feküdtem az ágyban, és olyan dolgokon gondolkodtam, mint, hogy majd  mit fogok adni Michaelnek az évfordulónkon.

Ami még jó sokára lesz. Jövő év, szeptember 17.-én. Addig még sok idő van. Na, meg, hogy majd hol fogjuk tartani az esküvőnket. Bár, ha jobban belegondolok, akkor rájövök, hogy lehet, hogy nem is lesz esküvőnk. Lehet, hogy egy pár nap múlva szakítani fogunk. Nem, nem fogunk szakítani soha, soha, de soha!!! Ő örökre az enyém!

És ilyen dolgokon gondolkodtam, mígnem azt veszem észre, hogy Michael visszajön.

– Ohh, felkeltél? Jó reggelt! – mondta, majd felém hajolt, és megcsókolt. A nyakát karoltam át, és egy erős mozdulattal magamhoz húztam.

– Neked is jó reggelt! – öleltem át mosolyogva. – Szeretlek! – adtam az arcára egy puszit.

– Én is szeretlek! – puszilta meg a nyakam.

– Régóta ébren vagy? – kérdeztem tőle.

 Igen, már eléggé régóta. 9 óra van.

 – Ohh… És milyen nap van? 

– Kedd van, szépségem. 

– Máris kedd? Akkor holnap szerda lesz.

 – Jaj, esküszöm, én már félek ettől a szerdai naptól! Mi lesz, világvége? Vagy megtámadnak minket? – nevetett. 

– Jaj, nem, dehogy! 

– Már tegnap is mondtad a telefonba Henrynek ezt a szerdát… Mi lesz holnap? 

– Semmi sem lesz!

 – Biztos?

 – Igen… 

Nem szeretek neki hazudni… Olyan rossz… De nem is akarom neki pont most elmondani, hogy holnap lesz a szülinapom… Miért mondanám el neki? Nem várom el sem tőle, sem senkitől, hogy boldog születésnapot kívánjon… Persze, én tudom, hogy neki augusztusban van a szülinapja. 29.-én… Bár ezt a fél világ tudja! Hiszen ő Michael Jackson, a híresség, akinek az életét mindenki ismeri… Nem lennék a helyében… Ennek a fontos gondolkodás menetemnek Michael vetett véget. 

– Szépségem, hahó! Itt vagyok! – lóbálta elöttem a kezét. 

– Jahh… Igen… Itt… Csak gondolkodtam… 

– Min gondolkodtál?

 – Semmin. Mindegy… Mit csináljunk? 

– Furcsa vagy…

 – Jaj, kérlek, hagyd ezt… 

– Oké. Átmegyünk Karenhez beszélgetni? 

– Nem… Maradj itt, és beszélgessünk ketten…

 – Jó, beszélgessünk!

 – Feküdj ide mellém… – mondtam, ő pedig befeküdt mellém az ágyba. 

– Szeretlek…

 Nem válaszoltam, csak fejemet a mellkasára hajtottam. Annyira szeretem őt! Csak hosszas percekig ölelkeztünk, majd mélyen egymás szemébe néztünk… Ohh, azok a gyönyörű, sötétbarna szemei! 

– Michael, olyan gyönyörűek a szemeid… – suttogtam neki. 

– Neked is gyönyörű szemeid vannak… – suttogta, és gyengéden megcsókolt. – Gyönyörű vagy! – suttogta nagyon közel hajolva. Én csak beletúrtam a hajába és adtam egy puszit az orra hegyére.

 – Én annyira szeretlek… –  súgtam neki, de a mutatóujját a szám elé tette. 

– Pssszt… Tudom, hogy mennyire szeretsz… Én jobban szeretlek… – mondta, majd megint hosszasan és szenvedélyesen csókolóztunk. 

Valaki kopogott az ajtón. Ilyen nincsen!!!! Mindig, mindenki, pont akkor, amikor nem kéne!

 – Michael, ne nyisd ki az ajtót… – suttogtam neki. – Maradj… Majd elmegy, ha nem nyitjuk ki… 

Nem válaszolt, csak tovább csókolt… Az illető egyre türelmetlenebb lett, míg végül benyitott. Jermaine volt az… Sejthettem volna… 

– Jermaine, mit akarsz? – kérdezte a szerelmem elég idegesen.

 – Csak… Gondoltam… Beszélgethetnénk…

 – Nem érek rá...

 – Azt látom… Egyébként szia, Liz! 

– Szia, Jermaine….

 – Akkor én megyek is… – mondta Jermaine.

 – Jól teszed… – mondta mérgesen Michael. 

Jermaine elment…

 – Mondtam, hogy szerelmes beléd! – duzzogott.

 – Nem az… Michael, ne veszekedjünk!

 – Jó… 

– Ha szerelmes is belém, az mit számít? Én nem vagyok belé…

 Nem válaszolt, csak morgott valamit.

 – Szeretlek, életem… – suttogtam a fülébe, és átöleltem… 

– Én is… 

– Miért vagy ennyire féltékeny? 

– Nem vagyok… Olyan rossz látni, hogy van rajtam kívül is valaki, aki szerelmes beléd… És az a valaki pont a testvérem… Gyere, menjünk reggelizni… – mondta. 

Láttam az arcán az elkeseredettséget… Szerintem egy csöppet szomorú. És csalódott. Úgy döntöttem, hogy ráhagyom a dolgot. Duzzogjon, ha akar. Majd megnyugszik. Néma csendben átöltöztünk, most nem úgy, ahogyan szoktuk. Csak levettük a pizsamát, és felöltöztünk rendes ruhába. Egymásra sem néztünk. Elmentünk reggelizni. Az asztalnál a következőképpen ültünk: Michael, én, Karen. Mindig így hármasban szoktuk elfogyasztani a reggelit. Mindhárman nagyon szótlanok voltunk, csak egy pár mondatot váltottunk egymással. 

– Még mindig haragban vagytok? – kérdezte Karen, és egy újabb pirítós kenyeret tett a tányérjára. 

– Nem. – mondta Michael egyszerűen. Ő többet nem szólalt meg a reggelizés alatt. Karen ekkor odasúgott nekem: 

– Elisabeth, mi van Michaellel? 

– Nem tudom. 

– Beteg lesz? 

– Á, azt nem hiszem. Biztos, hogy nem. 

Elég látványosan és hangosan súgdolóztunk Karennel, de Michael nem vette észre. Vagyis, lehetséges, hogy észrevette, de nem figyelt különösebben ránk… Tényleg nem tudom, hogy mi baja lehet.

 – Hát akkor? – folytatta Karen. 

– Még a végén belebetegszik a féltékenységbe. 

– De miért féltékenykedik? 

– Ezt én is szeretném tudni. Semmi oka sincsen rá. 

Itt abbamaradt a beszélgetés. Michael alig evett valamit, csak turkálta az ételt. 

– Michael, ezt még megeszed? – mutattam a tányérjára. 

– Nem. – mondta egyhangúan. – Nem kérem már. 

Szó nélkül felálltunk, és visszamentünk a szobánkba. 

– Michael, jól érzed magad? 

– Nem tudom. – mondta,  majd befeküdt az ágyba. – Gyere ide mellém… 

Befeküdtem mellé, ő pedig csak hozzámbújt. 

– Fáj valamid? 

– Nem tudom. 

Ahogyan hozzámbújt, a homlokát az arcomhoz érintette. Egyből tudtam, mi a baj. Lázas.

 – Tűz forró a homlokod. Lázas vagy.

 – Nem igaz. – mondta közönyösen, és rámnézett. A szeme sokkal jobban csillogott, mint máskor. Tényleg beteg. 

– Tűz forró a homlokod, ne mondd nekem, hogy nem vagy. Nem érzed jól magad.

 Erre csak szomorú tekintettel megrázta a fejét. 

– Fáj valamid? – kérdeztem. 

– Fejem. Torkom. Hasam. 

– Hozzak valamit? Valami fájdalomcsillapítót? Akármit?

 – Nem kell. Jó nekem anélkül.

 – Nagyon makacs vagy. Hozok gyógyszert. 

– Nem. 

Mint hogyha meg sem hallottam volna, már ki is mentem a szobából, és átmentem Karenhez. 

– Baj van? – kérdezte. 

– Van valami fájdalomcsillapító nálad? 

– Miért? Minek az?

 – Michaelnek fáj a feje, meg a torka, meg a hasa. És ráadásul lázas is.

 – Ohh, szegényke. Mindjárt hozok. 

Karen elrohant, és hozott valami tablettát.

 – Tessék. Ezt vegye be. Mérd meg a lázát is.

 – Lázmérőm sincs. 

– Adjak? 

– Jó lenne. 

Erre lázmérőt is hozott. Utána én visszamentem Michaelhez. 

– Hol voltál? – kérdezte. 

– Karennél. Hoztam gyógyszert. Meg lázmérőt. 

– Az nem kell. 

– De igen. Már hogyne kéne. 

Megmértem először a lazát. Harmincnyolc fokos, ami azért nem jó. Aztán ő bevette a gyógyszert. Majd lemegy tőle a láza.

 – Kérsz valamit? – kérdeztem tőle.

 – Inkább maradj itt velem. 

– Nem, hozok teát! Az jó lesz? 

– A legjobb az lenne, hogyha itt maradnál. 

Meg sem hallottam, kirohantam a szobából. Már a szobánkat sem lehetett látni, mikor Jermaine-nel találtam magam szemben. 

– Nicsak! Szia, Liz! – mondta kedvesen.

 – Szia, Jermaine. – mondtam, majd egy határozott mozdulattal ki akartam kerülni, és csak úgy elsétáni mellette. De ez nem sikerült, mert elém állt. 

– Hova sietsz? – kérdezte. 

– Teát akarok szerezni. 

– Minek? 

– Michaelnek. 

– Miért nem ő visz magának teát? 

– Mert harmincnyolc fokos lázzal fekszik az ágyban. 

– Jajj, szegény. 

Érezni lehetett a hangján, hogy nem igazán sajnálja. 

– Egyébként… – folytatta a mondandóját. 

– Együtt vagy Michaellel?

 – Öhhm.. Milyen értelemben? – jöttem zavarba. 

– Szerelmesek vagytok? 

– Nem. – tagadtam le. 

– De a szerelmesek szoktak csókolózni. – vigyorgott.

 – Jajj, fejezd be! – mondtam, és indultam volna tovább, ha meg nem fogja a karom.

 – Miért vagy ilyen?

 – Neked nem mindegy?! 

– Nem. Na, várj… Kitalálom… Michael féltékeny rám, amiért rád mertem nézni, igaz?

 – Elég volt. 

– Nem kell tagadni. Michael mindig ilyen volt. De majd megnyugszik. 

– Már megnyugodott. De neked honnan van tudomásod erről?

 – Az mindegy. 

– Nem az.

 – De igen. 

– Na, én most megyek. – mondtam, ezzel egyértelműen tudtára adva, hogy mostmár elég volt ebből a beszélgetésből.

 – Ne menjek veled?

 – Köszönöm, de inkább ne. 

Végül békén hagyott. Ezt a beszélgetést inkább nem fogom elmondani Michaelnek. Most pihennie kell. Egy pár perc múlva már a szobánkban voltam a teával. 

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Michael. 

– Siettem. Hoztam teát. – adtam oda neki a csészét.

 – Köszönöm. – mondta, majd beleivott. – Finom. 

Én csak csendben leültem a földre. Ő rámnézett, majd maga mellé mutatott, hogy feküdjek be mellé.

 – Nem, Michael, pihenned kell. 

– Nem kell. Kérlek, gyere ide mellém! 

– Nem!

 – De ne menj el…

 – Hova mennék?

 – Nem tudom. Velem maradsz? 

– Veled. – mondtam, majd én sem tudom, hogy miért, de befeküdtem mellé. 

– Na végre. – mondta. – Most itt maradsz. – ölelt át szorosan, én meg csak hozzábújtam, és az arcomat a hajába temettem. – Kérdezhetek valamit? Valami fontosat…

 – Persze.

 – Szeretsz engem? – a legnagyobb nyugalommal kérdezte ezt.

 Én viszont eléggé meglepődtem ezen. Már hogyne szeretném?! Ő az életem értelme, akiért bármit feláldoznék! Még az életem is! 

– Persze, hogy szeretlek! Hát hogyne szeretnélek?

 – Szerelemmel szeretsz?

 – Szerelemmel. De miért kérdezed ezt meg? Nem egyértelmű? 

– Csak akkor kell együtt lennünk, hogyha te is szeretsz engem. Biztos, hogy szeretsz? 

– Hogy tudsz ilyet kérdezni… – bújtam hozzá szorosan. – Persze hogy szeretlek…

 Erre csak megpuszilta a homlokom. 

– Én is nagyon szeretlek. – mosolyodott el halványan. Én erre csak adtam a szájára egy hosszú puszit, de ő elhúzódott. 

– Mi a baj? – kérdeztem értetlenül. 

– Beteg vagyok. Nem akarom, hogy elkapd tőlem. 

– Ha elkapom, akkor elkapom. Nem baj. – mondtam, majd önfeledt csókolózásba kezdtünk. 

– Álmos vagyok… – suttogta a csók befejeztével. 

– Akkor aludj. – mondtam, majd ki akartam kelni az ágyból, de Michael a derekamnál fogva visszahúzott. 

– Maradj itt… – suttogta.

 – Nem. Már így is túl sokat voltam itt. Most már tényleg pihenned kell. 

Ki másztam az ágyból, és leültem a földre. Ő végig engem nézett, mígnem elaludt. Természetesen nem akartam  felkelteni, de nagyon unatkoztam. Kb. Fél óra múlva kopogtattak. Kinyitottam az ajtót. Karen volt az. 

– Szia. Hogy van Michael? – kérdezte suttogva.

– Most alszik. – suttogtam én is.

– A láza lement?

– Nem tudom. – mondtam, majd odasétáltam a szerelmemhez, és kezem a homlokára tettem.

– Na? 

– Még nem. – mondtam. – Ugyanolyan forró. 

– Hány fokos a láza? 

– Harmincnyolc volt az előbb. Szerintem most is annyi. Csak holnapra gyógyuljon meg…

– Miért? Mi lesz holnap? 

– Szerda.

– És szerdán mi lesz?

– Semmi. Csak azt akarom, hogy gyógyuljon meg…

– Meg fog. 

– Igen.

Karen elment. Michael pedig tovább aludt. Hogyha beteg, akkor is iszonyatosan szexi. Befeküdtem mellé, úgy, hogy ne keltsem fel. Egy ideig csak őt néztem. Órákig is tudnám őt nézni! Annyira szeretem őt! Még hogyha beteg, akkor sem tudom megállni, hogy ne érjek hozzá: arcom a hajába temettem, és csak öleltem szótlanul a láztól forró testét.

Annyira unatkoztam, hogy szinte már késztetést éreztem, hogy kimenjek a szobából. De nem lehet. Megígértem neki, hogy itt maradok. És mi lesz, hogyha felébred, és szüksége lenne rám, de nem talál maga mellett? De szomjas vagyok… Hozok inni, és utána visszajövök… Kimentem a szobából,  és elmentem, hogy hozzak innivalót. Szembe találkoztam Frank-kel, Michael menedzserével.

– Szia, Elisabeth! – köszönt.

– Helló… – mondtam.

– Michael hol van?

– A szobánkban. Alszik.

– Még mindig? De hát dél van!!!

– Lázas, pihennie kell.

– Ohh, vagy úgy… Mit gondolsz, csütörtökre jól lesz?

– Igen, biztos vagyok benne!

– Akkor jó. Mert csütörtökön lesz a forgatás, tudod?

– Igen, tudom.

– Jössz majd te is?

– Igen, jövök. Talán.

– És te hogy vagy?

– Jól, csak egy picit fázom…

– Fázol? 

– Igen. 

– Pedig jó idő van!

– Lehet, hogy csak azért, mert Michael forró testét öleltem.

– Igen, az lehet. Na, szia.  – mondta, majd elment, én pedig visszamentem Michaelhez. Vittem ezúttal innivalót is. Michael már ébren volt.

– Felkeltél? – kérdeztem.

– Igen. – mondta durcásan. – Elmentél… – duzzogott.

– Sajnálom, de szomjas voltam, ezért hoznom kellett innivalót.

– Semmi baj. Bejössz mellém? – nézett rám azokkal a gyönyörű csillogó szemeivel. Nem lehet nemet mondani… De én megpróbáltam:

– Nem. Már voltam melletted.

– Egyszer…

– Kétszer… Mikor elaludtál, befeküdtem melléd…

– De gyere be mellém megint… – mondta szomorúan.

– Nem… Na,  jó, egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit! 

Befeküdtem mellé, majd átölelt mosolyogva.

– Szeretlek! – mondta hatalmas mosollyal az arcán. – Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy nekem!

Én csak mosolyogva öleltem tovább.

– Én is szeretlek… Nagyon szeretlek… – suttogtam a fülébe. – Ugye tudod? – suttogtam még mindig.

– Persze, hogy tudom… – mosolygott.

– Jobban vagy már?

– Igen, azt hiszem. De a fejem még mindig fáj, meg a torkom is, egy kicsit.

– Akkor holnapra már biztosan jobban leszel. Azt akarom, hogy gyógyulj meg holnapra. Mert holnap lesz szerda, tudod.

– Félek.

– Mitől?

– A szerdától!

-De hát miért?

– Mi lesz szerdán? Elmondod?

– Nem. Semmi sem lesz.

– Nem szeretem ezt mondani, de nem hiszek neked!

– Pedig higgy nekem!

– Ugyan… – mondta egy lenéző mosollyal az arcán. – Mind a ketten tudjuk, hogy a holnapi nap valamivel másabb lesz, mint a többi… – mondta még mindig azzal a furcsa mosollyal.

Halálosan félek, mikor így mosolyog! Olyan furcsa titokzatosság van a mosolyában ilyenkor. Mintha tudna valamit… Vagy sejt valamit… Na, mindegy…

– Most erre mit mondjak… – suttogtam. Magamban akartam volna mondani, de hát hangosan gondolkodok…

– Semmit sem kell. Tudom, hogy a holnapi nap valamiben más lesz. És mivel nem tagadod, így tudom azt is, hogy igazam van… Csak egyvalamit nem tudok… Azt, hogy mi lesz holnap. És ami méginkább érdekel, az az, hogy miért nem akarod elmondani. Nem bízol bennem?

– De bízom… – suttogtam. – Ne haragudj… Mindjárt jövök…

– Maradj inkább itt… Kérlek maradj… – fogta meg a kezem. – Nem akarom, hogy veszekedjünk…

– Azt én sem akarom. Ezért inkább kimegyek. Majd visszajövök…

– Maradj… – suttogta könyörgően.

– Nem. – mondtam, és adtam egy puszit a tenyerébe. – Majd jövök. Szeretlek.

Erre már nem válaszolt, én pedig kimentem. Leültem a szobaajtónk elé, de aztán rájöttem, hogy ide utánam tud jönni, így gyorsan  továbbmentem, és leültem a lépcső tetejére. Nagyon sokan jöttek-mentek ma, így engem alig tudtak kikerülni az emberek. De egyszer csak… Megláttam Jermaine-t…. Ne! Inkább Michael, mint Jermaine! Gyorsan igyekeztem volna a szobánkba…. Már késő…

– Megint itt? – kérdezte.

– Igen. De már indultam.

– Jobban van az öcsém?

– Igen, egy kicsit… De nekem most mennem kell.

– Miért akarsz elkerülni? Inkább akkor megyek én, ha zavarok.

– Nem zavarsz, csak tudod, milyen az öcséd. Nagyon féltékeny… És nem szeretek vele veszekedni. Az olyan rossz…

– Értem. – mondta, majd valamin elgondolkodott. – Tehát akkor nem fogunk többet beszélgetni, igaz?

Istenem! Miért akar ő velem beszélgetni?!?!?!

– Nem tudom, Jermaine. Michaellel kéne ezt megbeszélni…

– Na, majd  még biztosan beszélünk. Szia! – mondta, majd elment.

– Szia…

Pár perc múlva Michael jött.

– Jó itt? – kérdezte. Kicsit meglepődtem, hogy hogyan került ide.

– Nem tudom. Olyan közömbös…

– Nem jobb a szobánkban?

– De. Azt hiszem, ott jobb…

– Gyere vissza… Kérlek… Nagyon szeretlek… És nem akarok veszekedni… Nem kell elmondanod, ha nem akarod.

– Inkább menj vissza az ágyba… – mondtam lehajtott fejjel. – Pihenned kell…

– Szeretlek…

– Én is nagyon szeretlek… Menj…

– Gyere velem…

– Nem. Majd később megyek… Menj…

Nem mozdult. Leült mellém, és átölelte a vállam.

– Kérlek menj… – mondtam, de még mindig nem ment…

– De te is.

– Jó… – mondtam, majd felálltunk. – Megyek veled, de megígéred, hogy bebújsz az ágyba, és ott maradsz.

Bementünk a szobába. Michael bement az ágyba, és egy darabig ki sem jött.

– Nem szeretném, hogyha veszekednénk…- mondta.

– Nem fogunk. Soha többet nem veszekszünk. – mondtam, majd befeküdtem mellé, és átöleltük egymást.

– Megígérsz nekem valamit?

– Igen.

– Azt, hogy örökké velem maradsz, és örökké szeretni fogsz?

– Megígérem. Te is ígérd meg.

– Megígérem. Szeretlek…

– Én is szeretlek, örökké…

 

aug 17

12. Rész

1982, New York, hétfő

 

– Kincsem, kérlek kelj fel… – hallottam meg Michael szelíd hangját. Annyira álmos voltam még, hogy azt sem tudtam, hogy hogyan kiabáljak rá… Mindegy, ma nem fogok vele kiabálni… Sürgősen le kell szoknom erről. Nem akarok vele kiabálni…

– Megint felkeltettél… – mondtam normális hangnemben.

– Sajnálom, de muszáj voltam…

– Miért, mi olyan sürgős?

– Ma el kell mennem egy kicsit, megbeszélni Johnnal egy pár részletet a forgatással kapcsolatban.

– Ki az a John?

– Ő a rendező.

– Ohh… Hülye forgatás… Mindig csak a forgatás… Hülye Thriller…

– Ugye nem haragszol?

– Nem. De siess vissza… Átöltözni sincs időnk?

– Ahogyan mi szoktunk átöltözni, arra sajnos ma nincs időnk… Sietnem kell…

– Akkor siess… – mondtam, majd a fejemre húztam a takarót…

– Puszit sem kapok?

– Kapsz… – suttogtam, majd levettem a takarót a fejemről, és adtam neki egy puszit a szájára.

–  Akkor én indulok is…

– Pizsamában?

– Átöltözök, mindjárt… – mondta, majd elővett egy pólót, és egy nadrágot.

– Hány órára kell menned? – kérdeztem.

– 9 órára…

– Akkor jobb lesz, ha sietsz, mert már 8:50 van..

– Oh! Tényleg! Akkor megyek! – mondta, mikor készen lett, majd adott egy puszit az arcomra.

– Szia… – suttogtam…

Hát igen… Ha Michael elmegy, akkor nekem nincs mit csinálnom… Fel kéne öltözni… Nagy nehezen kiszálltam az ágyból, és kerestem magamnak normális ruhát. Miután felöltöztem, átmentem Karenhez. Pechemre nem volt a szobájában, így csak sétálgattam a hotelben, vagy szállodában, vagy miben… Senki sem volt ismerős… Csak az a férfi, aki a bőröndöket vette el tőlem, mikor ideutaztunk… Nem szeretek idegenek között lenni… Olyan rossz… Egyszer csak azt veszem észre, hogy egy férfi felém jön… Fogalmam sem volt róla, hogy vajon mit akarhat… Imádkoztam, hogy elmenjen mellettem, de pont hozzám indult…

– Szia! – köszönt kedvesen.

– Szia. – mondtam neki egyhangúan. – Segíthetek valamiben?

– Tulajdonképpen igen. Michael Jacksont keresem. Láttad őt ma?

– Igen, reggel láttam. Felébresztett engem…

– Ohh, értem… – nevetett. – És miért keltett fel?

– Hát ezt csak ő tudja. Valahová el kellett mennie.

– Nem tudod, hogy hol van?

– Sajnos nem. El kellett mennie, valamit megbeszélni valakivel.

– És mikor fog visszajönni?

– Nem tudom… Mondtam neki, hogy siessen…

– Ohh… Egyébként Jermaine vagyok. – nyújtotta felém a kezét, amit kénytelen voltam megfogni.

– Elisabeth Johnson. – mondtam a nevem.

– Szép név. – mondta kedvesen, mosolyogva.

– Kösz… – mondtam gonoszan.

– Nem vagy valami kedves… – mosolygott még mindig. Ez az ember totál olyan, mint Michael! A mosolya, meg az is, ahogyan beszél!

– Csak fáradt vagyok… Alapból nem vagyok ennyire szívtelen. – mosolyogtam most már én is.

– Gondoltam.

– Egyébként miért keresed Michaelt?

– A testvére vagyok, és beszélni szeretnék vele. – mondta.

– Aha! Szóval a testvére!

– Miért?

– Mert pont ugyanolyan a mosolyod, mint Michaelnek, és pont úgy is beszélsz, mint Michael.

– Ezt most vehetem bóknak?

– Akár annak is.

– Oké. Akkor annak veszem.

– De miről akarsz beszélni Michaellel? Ha szabad tudnom…

– Joseph mondta, hogy beszéljek Michaellel valami turné miatt. Valami turnét kéne szervezni. De nem hiszem, hogy értesz ezekhez. Vagy tévedek talán?

– Jól mondod, nem értek hozzá. Joseph az az ember, aki állandóan csak vert titeket, amikor kicsik voltatok?

– Hát, igen, így is mondhatni. Ő az apánk…

– De akkor miért Joseph? Akkor miért nem „apuci”?

– Mert nem szeretné, hogy így hívjuk. Ezért csak Joseph.

– Valami iszonyat kegyetlen lehet ez az ember.

– Hidd el, az… Nagyon gonosz… De nem baj… Mostmár felnőtt vagyok, nem verhet el.

– Igen, ez igaz. – mosolyogtam.

– Sziasztok. – hallottuk meg Michael hangját. Magam mögé néztem, és megláttam Michaelt.

– Szia Michael… – mondtam.

– Helló, Michael… – mondta Jermaine.

– Jermaine… Régen láttalak… Mi járatban vagy errefelé? – kérdezte a szerelmem abszolút nem barátságos hangon.

– Beszélnünk kell.

– Miről?

– Gyere félre, kérlek. Csak egy perc.

– Oké. Elisabeth, várj meg a szobában.

– Jó. Szia, Jermaine! – mondtam.

– Szia, Liz!

Én elmentem, a szobánk irányába, Michael és Jermaine pedig… Hát, azt nem tudom, hogy ők hova mentek. Ami pedig Michael viselkedését illeti… Nem is tudom, hogy mit mondjak rá… Féltékeny… Nagyon, nagyon féltékeny… Pedig igazán nincs oka rá, hiszen tudja, hogy csak őt szeretem… Jermaine pedig csak egy ember, akit kb. 5 perce ismertem meg… Most komolyan, Michael a saját testvérére féltékeny? Ezt nem gondolhatja komolyan…… Visszamentem a szobánkba, és leültem az ágyra… Vártam Michaelt, és felkészültem a mondandójára, mert biztos, hogy azzal fog előállíni, hogy „Mit képzelsz magadról?”, meg hasonlók… Pár percen belül meg is érkezett Michael. Én a legnagyobb nyugodtsággal néztem rá, és vártam, hogy elkezdje a prédikációt.

– Miért éppen a testvéremmel? –  kezdte.

– Mit miért?

– Miért éppen vele flörtölsz?

– Nem flörtöltem vele!

– De igen! Láttam… Ott voltam, és a saját, két szememmel láttam!

– Nem láttál te semmit!!! Elmentél, hogy megbeszéld azt az akármit azzal az emberrel, én pedig meg akartam keresni Karent, akit nem találtam meg, ezért csak elkezdtem sétálgatni, és Jermaine meg pont szembejött velem, hogy téged keres, én pedig mondtam, hogy nem vagy itt… És elkezdtünk beszélgetni… Ebben mi a flört?

– Az, ahogyan rádmosolygott! Biztos, hogy tetszel neki!

– Pfff… És most arról én tehetek? Az az én hibám? Michael, ne légy ennyire nevetséges!

– De biztos vagyok benne, hogy el akar tőlem venni téged.

– Michael, ne csinálj összeesküvés elméleteket! Ez hülyeség! Beszélt velem 5 percig, attól még nem lesz belém szerelmes!!!!

– De te is rámosolyogtál!

– És most akkor mi van? Egy mosoly nem jelent semmit!!! 

– De jelent! És ne beszélj velem ilyen hangnemben! 

– Ohh, miért ne?!?!?! Mert te vagy Michael Jackson, a híresség, a sztár, a király?!?!?!?!? Nem!!! Olyan átlagos ember vagy, mint bárki más! Fogd fel…

– Nem azért… Hidd el, én tudom, hogy olyan ember vagyok, mint bárki más, de akkor sem esik jól, hogyha így beszélsz velem!!!

– Pont ugyanígy beszélsz velem te is, de én persze egy szót sem szólhatok!!!!

– Elisabeth, ne csináld már ezt!!!!! Ne légy ennyire….

– Ennyire mi?!?!?! Ennyire hülye?!?!?! Mondd ki, nyugodtan!!!!

– Nem mondok inkább semmit sem… – mondta, majd kiment.

Édes Istenem… Miért ennyire bolond? Miért nem képes felfogni, hogy nem flörtöltem Jermaine-nel? Hogy tud ennyire féltékeny lenni??? 

Azt mondogattam magamban, hogy nem fogok sírni… De ez nem sikerült… Elkezdtek folyni a könnyeim. Csak Michael ne jöjjön vissza! Ne lássa, hogy sírok… Ekkor megcsörrent a telefonom… Ránéztem a képernyőre, amin Henry neve szerepelt… Szuper jó…

– Szia, Henry… – szóltam bele a telefonba, szipogva…

– Liz, te most sírsz? Mi történt?

– Ohh, semmi különös…

– Na, mondjad! Történt valami?

– Semmi, csak kicsit veszekedtünk…ennyi…

– Kivel? Jacksonnal?

– Igen… – sírtam még mindig…

– Jajj, az nem olyan nagy baj! Majd kibékültök! Mikor történt?

– Pár perce…

– Jackson egy kicsit mérges, de majd jobb lesz.. Beszélj vele, hogyha egy kicsit lehiggadt…

– Jó ötlet ez egyáltalán?

– Igen. Egyébként mi történt? Mi miatt történt?

– Semmi nem történt, csak Michael nagyon féltékeny.

– Kire?

– Jermaine-re.

– Tehát a bátyjára?

– Igen.

– Miért, mi van vele?

Eközben Michael visszajött a szobába. Még szerencse, hogy most már nem sírtam.

– Az, hogy beszélgettem a bátyjával, azt ő flörtnek veszi!

– Jaj…

– Figyelj, én most leteszem… – mondtam neki, mert észrevettem, hogy Michael engem figyel.

– Rendben. Majd hívlak holnapután. Szerdán.

– Igen. Szerdán. Akkor szia…

– Szia!

Letettem.

– Most meg persze árulkodsz!!! – kezdett el megint kiabálni.

– Az most neked miért számít árulkodásnak, hogy megbeszéltem az öcsémmel a történteket???

– Olyan szörnyű vagy! Egyből kifecsegsz mindent!!!

– Hogyha nem tudsz normális hangnemben beszélni, akkor menj ki!

– Nem megyek! Nem küldhetsz ki! Inkább te mehetnél ki!!!

– Michael, fejezd ezt be… – sírtam…

– Jah, most meg sírsz…

– Hagyj békén… – ordítottam, majd kimentem. Leültem a szobaajtónk elé, és arcomat a tenyerembe  temettem.

Csak egy pár napja vagyunk együtt, de már veszekszünk, és szidjuk egymást… Mi lesz még később?

Csak ültem az ajtó előtt, és sírtam. Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem ott, de láttam, hogy Karen pont felém jön… Szuper… Akkor pont nem találom, mikor szükség lenne rá, de mikor nem kívánom senki  társaságát, akkor itt terem…

– Elisabeth! Baj van? – hallottam meg a hangját…

– Hagyj békén… – mondtam, és lehajtottam a fejem.

– Mi történt?

– Ezt inkább kérdezd meg Michaeltől…

– Oké… – mondta, majd bement a szobába.

Egy pár perc múlva pedig megint kijött.

– Komoly egy ilyen kis hülyeség miatt veszekedtek???

– Hagyjál…

– Ne legyél már ilyen! Békülj ki vele!

– Nem… Hagyj már…

– Hát oké… – mondta majd elment.

Egy kicsivel később pedig Michael jött ki a szobánkból.

– Azért nem gondoltam komolyan, hogy menj ki… Gyere vissza… – szólt hozzám egészen kedvesen.

– Jó nekem itt. – mondtam, rá sem nézve.

– Akkor majd, ha meggondolod magad… – simogatta meg a fejem tetejét.

– Ezt nem hiszem el! Az előbb még üvöltözöl velem, most meg már simogatsz?! Nem értelek… – sírtam lehajtott fejjel. – Inkább hagyj békén, kérlek…

– Ahogy szeretnéd… – mondta, majd elment. Azért a hangján érezni lehetett, hogy egy kicsit csalódott, és megbánta. Hirtelen úgy átöleltem volna, de most én küldtem el, várni kell még.

Kb. Fél óra múlva visszamentem a szobánkba. Szívszorító látvány volt, ahogyan ott feküdt az ágyon,  és sírt… Egy pár percen keresztül ott álltam az ajtóban, és néztem őt…

– Zavarok? – kérdeztem rá sem nézve.

– Jahh.. Nem, dehogyis…  – törölgette meg a szemeit. – Észre sem vettem, hogy itt vagy.

– Hát igen, én ilyen láthatatlan vagyok… – mondtam butaságból.

– Ne légy már ilyen… – sírt tovább. – Én nem úgy értettem…

– Azért nem ilyen drasztikus a helyzet, hogy sírni kelljen…

– Te is sírtál… – szipogott… – Ne veszekedjünk, kérlek…

– Jó.

Michael elment valahová, én pedig lefeküdtem az ágyra, Michael használt zsebkendőit lelöktem a padlóra, és estig csak a tévét bámultam. Közben természetesen megfürödtem, megvacsoráztam, meg egyéb teendőimet elvégeztem.

Este kilenc óra tájékán Michael is visszajött. Én már félálomban voltam, az ajtónyitásra „tértem magamhoz”. Rosszul esett a szemeimnek a folyosóról beszűrődő halvány fény. Egy pillanatra ránéztem Michaelre, csak úgy, hogy ne vegye észre, hogy épp rá nézek. Mikor becsukta maga mögött az ajtót, már csak a lépteit hallottam, amint bemegy a fürdőszobába, és vizet ereszt a kádba. Mivel nem csukta be a fürdőszoba ajtaját, láttam az egyik kezét, amit kilógatott a kádból. Meg a fél fejét is láttam. Háttal volt nekem, tehát nem vette észre, hogy őt nézem… Kb 10 perc múlva teljesen felöltözve, pizsamában visszajött, és befeküdt mellém az ágyba.

– Alszol már, Liz? – kérdezte suttogva.

– Még nem. Mit akarsz? – suttogtam én is.

– Csak bocsánatot kérni… Sajnálom ezt az egész mai napot… Igazad volt, csak túl reagáltam a dolgokat. Nagyon sajnálom, kérlek bocsáss meg nekem…

– Nem haragszom. Megbocsátok, és kérlek te se haragudj rám. Tudom, hogy neked sem esett jól…

Nem válaszolt, csak átölelt.

– Szeretlek, Michael… – suttogtam.

– Ugye velem maradsz örökké?

– Hát persze, hogy veled maradok… Nagyon szeretlek… – sírtam.

– Psszt… Ne sírj… Szeretlek… Mindennél jobban szeretlek…

 

 

 

 

 

 

 

aug 11

11. Rész

1982. New York, vasárnap

 

Valamilyen különös oknál fogva, ma nem aludtam sokáig. Nálam ez azért elég ritkán szokott előfordulni. Sőt! Ma elöbb keltem fel, mint Michael. Miután felkeltem, még vagy öt percen keresztül néztem a szerelmemet, ahogy alszik. Persze nem tudtam békén hagyni: megsimogattam, aztán megcsókoltam, adtam az arcára egy puszit. Az eredménye persze az lett, hogy felébresztettem.

– Miért keltettél fel… – nyöszörgött.

– Sajnálom… De nem tudtam megállni, hogy ne érjek hozzád…

Erre nem válaszolt, csak fáradtan elmosolyodott.

– Aludni szeretnék még.. – suttogta, majd megölelt. Vagyis inkább hozzámbújt. – Szeretlek…

Nem válaszoltam rá, csak szájon csókoltam. Visszaaludt. Na, szuper. Én meg mégis mit csináljak? Gondoltam, felöltözök. Vagyis inkább mégsem, mert biztos, hogy Michael ma is együtt akar velem felöltözni. Ránéztem az órára: fél nyolc. Tehát ma nem zavarhatok senkit sem, mert vasárnap van. Pihenőnap… Szuper jó… Kibújtam a szerelmem karjai közül, és lefeküdtem a földre… Csak tovább néztem Michaelt… Olyan aranyos!!! Esküszöm, én nem tudom, hogy mi a fenét csináljak. Minden olyan unalmas. Az Istenért, keljen már föl!!!!!!!

– Szerelmem, kérlek kelj fel… – suttogtam a fülébe, de nem válaszolt rá, csak valamit nyöszörgött, majd elfordult. – Kérlek, drágám… – megint nem válaszolt. Valaki kopogott az ajtón. Szinte biztosra tudtam, hogy Karen.

– Szia! – üvöltött, mikor kinyitottam az ajtót.

– Csöndben! Michael még alszik!

– Ja! Bocsi. – mondta, majd ránézett Michaelre.  – Jahhj, de édes! – suttogta mosolyogva.

– Igen, az! És ő az én szívem csücske, ne mondd rá te, hogy édes!

– Jól van, na, neked meg kevesebbet kéne féltékenykedni!

– De ő akkor is az enyém! – néztem rá dühösen. Utálom, ha valaki az én szerelmemre mondja, hogy édes.

– Igen, a tiéd, csakis a tiéd! Nekem nem is kell.

– De mondd csak, miért jöttél?

– Beszélgetni veletek, én nem tudok magammal mit kezdeni, mert mindenki alszik még.

– Hidd el, velem is ugyanez van! De legalább te tudsz rendes hangon beszélni, én pedig nem, mert akkor felébresztetem a szerelmemet… Már egyszer felkeltettem… Véletlenül…

– Ohh. Mindegy. Gyere át az én szobámba beszélgetni.

– Pizsamában?

– Igen. Látod, én is pizsamában vagyok!

– Oké, menjünk! – kimentünk, én még becsuktam az ajtót. Átmentünk Karen szobájába.

– Amúgy mi újság van? – kérdezte, mikor leültünk az ágyra.

– Ohh, semmi. Veled?

– Velem se sok minden. Michaellel mi újság?

– Jól van.

– Bővebben?

– Mi bővebben?

– Ohh, semmi. Volt már köztetek….

– Köztünk mi?

– Hát.. Tudod, hogy mire gondolok!

– Nem volt. És nem is lesz még!

– Miért nem?

– Mert nem akarom. Még, még nem akarom.

– És meztelenül láttad már őt?

– Nem! Hagyjál már ezzel a témával!

– Oké, na… Vannak tesóid?

– Igen. Nővérem, Julia, meg az öcsém, Henry.

– Mennyi idősek?

– Julia húsz éves,  Henry pedig tíz.

– Mikor van a szülinapjuk?

– Miért lényeges? Henrynek augusztus hetedikén. Juliának meg november tizennegyedikén.

– És neked?

– Nem mondom meg.

– Na, kérlek!

– Nem! Ne érdekeljen ez senkit!

– Michaelnek sem fogod megmondani?

– Nem fogom.

– Oh, te reménytelen!

– Henry is mindig ezt mondta…

– Miért csak mondta?

– Mert most ő nincs itt, így nem is tudja mondani.

– Hiányzik?

– Azt hiszem, egy kicsit. Kicsit hiányzik, ahogy idegesített. Minden reggel felkeltett, és én meg ordibáltam vele. Annyira megszoktam, hogy tegnap Michaellel is ordítottam, mert felkeltett.

– Ordítottál Michaellel?

– Igen.

– És megharagudott?

– Nem. Szeretjük egymást, nem haragszunk meg ilyenek miatt egymásra.

– Igen, ez igaz.

– Na, látod…

Ekkor valaki kopogott.

– Gyere! – kiáltott ki Karen. A valaki pedig benyitott. Michael volt. Tudtam, hogy keresni fog, ha nem talál maga mellett. Most persze már nem alszik! Most persze nem álmos, csak akkor, amikor én is vele vagyok!

– Aha, szóval itt vagy! – mondta nekem.

– Neked is jó reggelt, Michael! – mondta neki Karen.

– Ja, jó reggelt, lányok. Liz, miért tűnsz el ilyen kora reggel? 

– Nincs korán már. Még aludtál, ezért leléptem…

– Oh, értem! Egyébként bejöhetek?

– Persze. – mondta Karen. Mondanom sem kell, Michael egyből hozzám jött, és megölelt, ami viszonoztam. – Jahhj, de kis cukik vagytok! – vigyorgott Karen.

– Azok. – mondta a szerelmem, majd megcsókolt. – Még szerencse, hogy ide tudtam jönni, pizsamában, úgy hogy nem vettek észre!

– Én is pizsamában vagyok, Karen is. Ha ennyire zavar, miért nem öltöztél át?

– Tudod jól, hogy miért nem. – mosolygott.

– Miért nem? – értetlenkedett Karen.

– Ohh, semmi, lényegtelen… – legyintett Michael. – Éhes vagyok, jöttök reggelizni?

– Én nem, nem vagyok éhes… – mondta Karen.

– Én sem vagyok éhes.

– De attól még jössz velem?

– Megyek… – legyintettem. – De én nem szeretnék enni.

– De olyan vékony vagy!

– Nem igaz! Inkább te vagy vékony, mondd csak, hány kiló vagy?

– Nem tudom. Nem vagyok vékony!

– De, vékony vagy!

– Nem, mindegy, gyere, menjünk enni…

Elmentünk reggelizni, egyikünknek sem tűnt fel ezúttal, hogy pizsamában vagyunk, de nem baj… Reggeli után ezúttal a mi szobánkba mentünk.

– Én jóllaktam… – mondta. – Visszaalszunk még?

– Nem hiszem. De az ágyba vissza bújhatunk.

– Jó.

Visszafeküdtünk az ágyba.

– Én még alszom egy kicsit, jó? – kérdezte.

– Nem! Maradj ébren, kérlek!

– Jó, de csak miattad, Szépségem… – mondta, majd átölelt. – Szeretlek…

– Én is nagyon szeretlek… Mit csináljunk ma?

– Nem tudom. Ma maradjunk itt. Vasárnap van! Nézzünk filmet!

– Nem, azt tegnap néztünk!

– Akkor szerintem öltözzünk át!

– Ohh, te rossz kisfiú! Nem!

– De kérlek!

– Jó, átöltözünk.

– Juhhú!!!!

Kerestünk magunknak olyan ruhát, amibe felöltözhetünk, majd elkezdtük átöltözni, úgy, mint tegnap.

– Ma ki kezdi? – kérdeztem én.

– Ma én kezdem.

– Jó.

Levette a pizsamafelsőét, úgy, mint tegnap, majd a pizsama nadrágját is. Olyan szexy volt, a szám is tátva maradt! Elkezdtem simogatni a mellkasát, majd a hátát, a derekát, a combjait, a nyakát, ő pedig mosolyogva élvezte azt, amit csinálok. Utána én kezdtem el levenni a pizsama ruháimat, és ő kezdte el simogatni a testemet… Miközben simogatott, egy párszor mélyen a szemembe nézett, és egymásra mosolyogtunk. Olyan volt az egész, mint tegnap! Pont ugyanolyan szenvedélyes, romantikus, kellemes. Bár tegnap egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, de ma már nem. Nagyon jó volt! Megint én kezdtem el őt simogatni, vagyis most inkább puszilgatni, megint, fentről lefelé. Párszor megcsókoltam közben, utána megint elölről kezdtem. Minden egyes porcikáját végigsimítottam, egyet kivéve, persze.

– Álljunk inkább fel… – suttogta szenvedélyesen.

Nem válaszoltam, csak felálltunk, és elkezdtünk ölelkezni, majd csókolózni. A hónaljától egészen a derekáig végigsimítottam a testét, majd adtam egy puszit az állára. Ő következett: először elkezdte a nyakamat csókolni, majd a vállamat. Végigsimította a hátam, majd lecsúsztatta a kezét a fenekemre, amin egy kicsit (inkább nagyon) meglepődtem.

– Ezt ne csináljam? – kérdezte.

– De… Csinálhatod… Ha szeretnéd…

– Csak akkor csinálok bármit is, hogyha te is szeretnéd…

– Én szeretném, csak egy kicsit félek…

– Mitől félsz?

– Hát a szeretkezéstől…

– Ne félj tőle… Csak akkor fogunk szeretkezni, hogyha készen állsz rá…

– Tudom, csak… Te sokkal tapasztaltabb vagy nálam… És… Mi lesz, ha fájni fog? Félek tőle…

– Hidd el, egy kicsit én is félek… Félek, hogy fájdalmat okozok, vagy nem leszek elég jó…

– De elég jó leszel. – mosolyogtam rá kedvesen, amit viszonzott.

– Gyere, öltözzünk, mára elég ennyi. – ölelt magához.

Felöltöztünk, majd végül arra jutottunk, hogy megnézünk egy filmet megint. Közös megegyezés alapján választottuk a filmet, de nem volt annyira jó döntés, mert Michael elaludt rajta, én pedig végig csak a szerelmem pólóját piszkáltam.

A délután nagyon unalmasan telt el, Michael kb. délután kettőtől este ötig aludt, addig én Karennel beszélgettem, majd, mikor Michael felkelt, megvacsoráztunk, és lefeküdtünk aludni. Azért kíváncsi lennék, hogy mennyit aludt az éjjel. Biztos, hogy nem sokat, mert akkor nem aludna ennyit nap közben. Sebaj, majd holnap kipihentebb lesz!

 

Júl 21

10. Rész

1982, New York,  Szombat

 

Reggel arra keltem, hogy Michael valamit pakolászik. Mondhatni, elég boldog voltam. Tegnap Karen, ma meg Michael. Otthon meg Henry. Nekem sosincs nyugtom.

– Michael, muszáj ezt kora reggel csinálni? – hisztiztem

– Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de rendet kell raknom.

Na, ez aztán nagyszerű! Kora reggel jobb dolga sincs, mint rendet rakni!

– És nem várhatott volna addig, amíg felkelek?

– Most meg miért vagy ennyire morcos?

– Utálom, hogyha felkeltenek! – mondtam. Vagyis… Inkább üvöltöttem..

– De attól még ne ordíts! – mondta egészen tűrhető hangon.

– Jó, igazad van. De attól még máskor ne kelts fel ilyen korán, jó?

– Rendben. Majd rendet rakok késöbb. – mondta, majd adott egy puszit a számra. – Mit csináljunk ma?

– Nem tudom, maradjunk itt. Nézzünk filmet, vagy nem tudom… Találj ki valamit.

– Jó. – mondta, majd tartott egy egyperces szünetet. – Mit?

– Jahj, nem tudom! Akármit!

– Még mindig morcos vagy.

– Reggelente ilyen vagyok. A késöbbiekben ehhez hozzá kell szoknod.

– Meglesz, ne aggódj!

– Hát jó.

– Megcsókolhatlak? – kérdezte rémülten.

– Hát… Persze. De ezt miért kérdezed meg? Egyértelmű, hogy igen.

– Jó. Csak nem akarom, hogy leharapd még ezért is a fejem. – nevetett

– Nem vagy vicces. – mondtam sértődötten.

– Jól van, na! Szeretlek, ugye tudod jól?

– Tudom, és én is téged! – mondtam.

– Aludjunk még? – kérdezte visszafekve mellém az ágyba.

– Nem hiszem, hogy sikerül visszaaludnom, de annak örülök, hogy itt vagy. – mosolyogtam rá, majd hozzábújtam. – Mikor fogtok forgatni itt?

– Csütörtökön kezdjük. De csak éjjel, tehát nappal veled lehetek. – mosolygott édesen.

– Ennek örülök. Én kellek majd a forgatáshoz?

– Ha nem leszel álmos az éjjel, akkor jöhetsz, de szerintem inkább itt fogsz maradni aludni.

– Nem, mert nem fogok aludni, ha nem vagy itt velem. Nincs aki megvéd. – adtam a szájára egy puszit.

– Szeretlek, Szépségem!

– Szerdán velem leszel, igaz?

– Igen, veled, hát persze! De miért, mi lesz szerdán?

Ja, tényleg. Neki nem mondtam. És Karen-nek sem. De mindegy.

– Semmi különleges.

– Óóókéééé….

– Hány óra van?

– Fél 10.

– Ohh.

– Nincs is olyan korán, mi? – nevetett.

– Későnkelő vagyok. – nevettem én is.

Ekkor valaki kopogott az ajtón. Na, szép! Mi itt fekszünk pizsamában az ágyban. A szoba romokban hever, (lehet, hogy ezért akart Michael rendet tenni) és látogatókat kell fogadni…

– Igen? – kiáltott Michael, a látogató pedig bejött. Karen volt. Sejthettem volna.

– Ohh, ti még ágyban vagytok?! – „köszönt” Karen.

– Neked is szia! Még ágyban vagyunk, igen, de már nem alszunk. – mondta Michael.

– Ohh. Jó volt együtt aludni? – kérdezte leülve mellénk az ágyra.

– Igen. – jött zavarba egy picit Michael. Én meg csak hozzábújtam a szerelmemhez, és nem foglalkoztam avval, hogy itt van Karen.

– Akkor jó. – mosolygott.

– Miért jöttél?

– Csak szólni akartam, hogy Elisabeth nálam felejtette egy bőröndjét.

– Rendben, majd késöbb átmegyek érte, úgy jó? – szóltam ezúttal én.

– Nekem igen. Egyébként… Idegesítő vagyok?

– Mivel kapcsolatban? – kérdezte ismét Michael.

– Azzal, hogy itt vagyok. Zavarok?

– Hát… Mi még aludnánk egy kicsit.

– Rendben, akkor megyek. – mondta, majd elment.

– Na, végre! – sóhajtottam.

– Nem szereted Karent?

– De igen, jó fej, de én most veled akarok lenni! – bújtam oda hozzá.

Nem kaptam választ, csak megpuszilta a homlokomat.

– Szeretlek… – suttogtam a fülébe. – Ma nem kell semmit sem elintézned?

– Milyen értelemben?

– Hogy van e valami dolgod?

– Milyen dolog?

– Jahj, ne csináld már ezt! Tudod!

– Nem, nem tudom!

– Hát, hogy nem e kell elmenned, valami zene, videóklip, forgatási dolog miatt?

– Ja! Nem, nem kell elmennem. Ma veled leszek.

– Szuper! Akkor ma fekhetünk az ágyban, és nem csinálunk semmit!

– Hááát… Okéééé…

Pár percig néma csendben öleltük egymást.

– Liz, nekem ez nem megy…

– Mi? Mi nem megy? Az, hogy csendben maradsz, és nem csinálsz semmit?

– Igen. Nekem ez nem megy, valamit muszáj csinálnom. Rendet rakunk?

Hát, ez már kezd nevetségessé válni! Szerintem kötelességének érzi a rendrakást.

– Michael, te valami késztetést érzel, hogy neked muszáj rendet rakni, vagy mi?

– Valami olyasmi. Kérlek, rakunk rendet, én nem akarok disznó ólban élni!

– Oké, rakjunk!

Nekiálltunk. Elég sok dolgunk volt, mert minden a feje tetején állt. A bőröndök szanaszét, ruhák itt-ott, könyvek, meg minden. Komolyan mondom, örültem, mikor készen lettünk. Mikor már a ruháink a szekrényben voltak, és Michael tegnapi ingje sem az ágy alatt hevert, én elhatároztam, hogy most vissza fekszek aludni.

– Te most mit csinálsz? – kérdezte Michael.

– Alszom. Gyere, aludjunk együtt!

– Inkább nézzünk egy filmet!

– Jó, nézzünk, de valami normálisat, kérlek.

–  Akciófilmeket szeretsz nézni?

– Nem szoktam.

– Akkor milyet szoktál?

– Romantikus, vagy vígjáték. Esetleg horror? Szoktam még ilyen gyilkolászósat is nézni.

– Krimire gondolsz?

– Ohh, igen, arra! Meg a fantasy filmeket is szeretem.

– Jó, most, miután felsoroltad az összes létező filmműfajt, döntsünk el, hogy akkor mit nézünk.

– Amit akarsz.

– Nem, amit te akarsz!

– James Bond. – mondtam spontán valamit.

– Biztos?

– Nem.

– Akkor?

– Jahhj, mondom, amit te akarsz, nekem nem megy a filmválasztás. Tudod mit? Keress valami jó filmet, én addig áthozom Karen szobájából azt a bőröndöt.

– Oké, de szerintem elöször öltözz át, még pizsamában vagy. – nevetett.

– Nem vicces! Nem értem, hogy miért vagy ilyen!

– Milyen?

– Ohh, te hülye! – mondtam, majd kerestem a szekrényben egy normális ruhát, ami fel lehet venni, majd elmentem, hogy átöltözzek. Vagyis csak el akartam volna menni, de Michael nem hagyott.

– Most meg hova mész? – kérdezte.

– Átöltözni.

– Miért, itt nem jó?

– Mi nem jó?

– Ezt kérdezem. Minek kell elmenni az átöltözéshez?

– Otthon is így szoktam.

– De egészen nyugodtan átöltözhetsz elöttem is! – mondta vigyorogva.

– Na, azt már nem… Megyek, átöltözök.

– Jó, én meg megyek veled.

– Nem, te itt maradsz, kitalálod, hogy milyen filmet nézzünk!

– De én veled akarok menni.

– Nem jössz.

– Kérlek… – nézett rám, és megfogta a kezem.

– Nem… – nevettem. – Szégyenlős vagyok! – szerintem egy kicsit elpirultam. – Egyébként neked is át kéne öltözni, nem?

– Nem hiszem. Vagyis.. Megyek veled, átöltözünk együtt! – mosolygott.

– Nem szeretném… – mosolyogtam zavartan.

Egy pár percig néma csendben álltunk, egymással szemben, Michael mélyen a szemembe nézett. Esküszöm, annyira zavarba tud hozni néha! Nem értem, miért erőlteti ezt az átöltözés dolgot. Mondjuk, az az igazság, hogy én is szívesen megnézném őt átöltözés közben… Meg egyszer, elöbb-utobb úgyis fogjuk látni egymást meztelenül. De szerintem még nem tartunk ott.

– Muszáj ezt? – kérdeztem végül.

– Nem. Ha nem akarod, akkor nem kell… – suttogta szelíd hangon, majd adott a számra egy puszit.

– Hát… Nem tudom, hogy akarom e… – mondtam. – Jó lenne… Meg nem is…

– Nem kell megtenned.

Egy fél percig ismét néma csendben voltunk.

– De! Megteszem…

– De mondom, hogy nem kell, ha nem akarod… – suttogta még mindig szelíd hangon.

– De, akarom. Csak… Akkor öltözz át te is elöttem, jó?

– Rendben.

Végül abban egyeztünk meg, hogy csak a pizsamát vesszük le, és cseréljük le a rendes ruháinkra, és fehérneműt nem váltunk.

– Ki kezdje? – kérdezte Michael.

– Hát… Nem tudom.

– Egyszerre?

– Nem. Ha egyszerre öltöznénk át, akkor arra kéne figyelnem, hogy ne kifordítva vegyem fel a pólót, és nem tudnék rád figyelni. – mosolyogtam.

– Akkor kezdem én.

– Nem… Én szeretném…

– Jó.

Leültem az ágyra, és magam mellé vettem a ruháimat. Először levettem a pizsama felsőmet, utána a pizsama nadrágomat. Michael mindvégig engem nézett, ami, mondjuk kicsit furcsa volt. Mikor levettem minden ruhámat, ránéztem a szerelmemre. Még mindig engem nézett.

– Most te jössz… – mondtam.

– De még fel sem öltöztél.

– Nem akarok. – mondtam, majd hanyatt feküdtem az ágyon.

– Nem is érzed magad kellemetlenül?

– Nem. Jó így…

– Akkor most én jövök.

Már iszonyatosan vártam, hogy levegye a felsőjét, de szerintem szándékosan idegesített, csak azért is rámnézett, meg megcsókolt még egy párszor. Utána végre levette a felsőjét. Annyira szexi felsőteste van, hogy az elmondhatatlan! Utána levette a nadrágját. Annyira szexis, hogy majdnem elájultam! Miután levetkőzött, lefeküdt mellém az ágyra.

– Michael, nagyon szexis vagy… – suttogtam a fülébe.

– Te meg gyönyörű… – suttogta ő is.

Nem is tudom, hogy miért, de a lába közé néztem, majd elmosolyodtam.

– Izgalomban vagy… – suttogtam mosolyogva.

– Ohh, tényleg! – mondta, majd a lába közé kapta a kezét. Én nem mondtam semmit, csak a kezét elvettem a lába közül, amire egymásra mosolyogtunk.

Elkezdtem a mellkasát simogatni, majd puszilgatni.

– Élvezed? – kérdezte Michael.

– Igen.

– Ezt én is csinálhatom neked?

– Igen.

Még mindig egymás mellett feküdünk az ágyon. Michael fölém hajolt, és elkezdte először az arcomat simogatni.

– Gyönyörű vagy… – suttogta még közelebb hajolva hozzám. Adott egy apró puszit a számra, majd elkezdte a nyakamat csókolni. Nagyon élveztem amit csinál. Utána már nem csak a nyakamat, hanem egyre lejjebb csókolt. Nagyon tetszett, de közben egy kicsit féltem is, hogy mi lesz. Miközben a hasam puszilgatta, én egy párszor megsimogattam az arcát, és a hajába túrtam. Már majdnem „ott” puszilgatott, mikor abbahagyta. Még mindig fölöttem volt, és adott a számra egy puszit.

– Most én csinálom neked, jó?

– Rendben. – hanyatt feküdt, én pedig fölé hajoltam, és elkezdtem a mellkasát simogatni, majd puszilgatni. Utána egyre lejjebb… Az arcom egy vonalba került avval a „bizonyos testrészével”, amit jobban is megnéztem a kelleténél. Szívem szerint oda is adtam volna neki puszit, de nem tudtam, hogy mennyire fogja értékelni, így inkább nem tettem…adtam a szájára egy puszit, ő pedig rám mosolygott. Tudtuk mind a ketten, hogy mára vége a „játékunknak”…

– Öltözzünk fel, nehogy bejöjjön valaki. – mondta, aztán mind a ketten felöltöztünk.

– Nagyon tetszett, köszönöm… – suttogtam a fülébe.

-Nekem is nagyon tetszett…- suttogta ő is.  – Biztos, hogy filmet nézzünk?

– Nem tudom. Már nem vagyok benne biztos… Szerintem felhívom telefonon Henryt. Meg át is kéne hozni azt a bőröndöt…

– Hagyd csak, én majd áthozom, beszélj nyugodtan Henryvel.

Ekkor eszembe jutott az, amikor Henry mindig hajtogatta, hogy nekem és Michaelnek járnunk kéne. Elkezdtem kuncogni.

– Most mi az? – kérdezte.

– Semmi, csak eszembe jutott, hogy mikor otthon voltunk, akkor Henry majdnem minden nap elmondta, hogy neked és nekem járnunk kéne. Szerintem ti majd jól ki fogtok jönni.

– Lehet. Szívesen találkoznék az öcséddel.

– Ha majd visszamegyünk Los Angelesbe, akkor találkozhattok. Szerintem el fog ájulni, mikor meglát téged. – nevettem.

– Jó, akkor most áthozom azt a bőröndöt.

– Oké, én meg beszélek Henryvel.

Alapból nem nagyon szeretek telefonálni, de néha muszáj. És ha én Henryvel beszélek telefonon, akkor az tuti, hogy egy óráig tart… Mindig rengeteg mondanivalója van. Felhívtam, és vagy két perc elteltével fel is vette a telefont.

– Szia, Liz! – köszönt.

– Szia Henry! Mi újság van?

– Ohh, nincs semmi. Veled? Milyen New York?

– Nagyon szép hely…

– És mikor fogsz visszajönni?

– Fogalmam sincs, még csak most mentem el! Anyu hogy van?

– Jól. Most éppen dolgozik.

– Sejtettem. Kaptál azóta beírást?

– Igen. Kettőt.

– Henry, ha így folytatod, akkor ki fognak rúgni az iskolából.

– Nem érdekel.

– Hát oké…

– Jackson hogy van?

– Jól van…

– Akkor jó. Hogy haladtok azzal a klippel vagy mivel?

– Nem tudom, ahhoz nekem nincs olyan sok közöm hozzá. Tudod, a klip az nem az én dolgom. Azt a többiek csinálják, én csak a tánchoz kellettem.

– De akkor neked most nincs is dolgod?

– Jelenleg nincs. De majd lesz, minden bizonnyal.

– És mi lesz a dolgod?

– Lesznek még klippek.

– Ezt hogy érted?

– Lesz még bőven munkám, hidd el.

– Akkor most olyan, mintha szabadságon lennél?

– Igen, olyasmi.

– És Jacksonnal mi van?

– Az elöbb mondtam, hogy jól van.

– Nem úgy értem.

– Hát akkor hogy?

– Alakulnak a dolgok?

– Mivel kapcsolatban? – jöttem egy kicsit zavarba.

– Hát Jacksonnal!

– Jahh… Igen alakulnak…

– Tehát jártok?

– Hát, úgyis mondhatni…

– Komolyan?!?!?!

– Igen, komolyan.

– Tehát Jackson családtag lesz… Ehhez még hozzá kell szoknom.

– Meglesz hamar, ne aggódj.

– Ha családtag lesz, akkor találkozhatok is vele, igaz?

– Igen, természetesen, de nem most. Majd ha visszamegyünk Los Angelesbe. De Juliának ne mondd el, jó? És az osztálytársaidnak sem! És anyunak sem!

– Oké, Juliának nem fogom elmondani, ő úgysem foglalkozik velünk. Az osztálytársaimnak sem, oké, de anyunak tudnia kellene, nem?

– Nem. 

– De egyszer úgy is meg  fogja tudni, igaz?

– Persze, én majd elmondom neki.

– Jackson most veled van?

– Jelenleg nincs. Átment Karen szobájába, egy bőrönd miatt.

– Ki az a Karen?

– Egy munkatárs.

– Értem. Amúgy hol laktok?

– Valami szállodában, vagy hol…

– Egyedül alszol?

– Nem. Michaellel.

– Ohh, jó. Ha Jackson visszamegy hozzád, akkor beszélhetek vele is?

– Nem fog visszajönni.

– Hogy hogy?

– Biztos, hogy beszélget Karennel…

– Ohh értem. A következő klipet hol fogjátok forgatni?

– Nem tudom, szerintem egyenlőre még nincs is dal, amihez kéne klip.

– Mikor lesz dal?

– Ha Michael ír egyet. 

– És mikor fog írni?

– Jahhj, hát én azt honnan tudjam? Majd ha ráér, vagy ha lesz ihlete. Hidd el, én sohasem írtam még dalt, nem tudom, hogy ő hogy csinálja.

– Majd megkérdezed tőle?

– Majd igen.

– Én most leteszem, jó?

– Rendben, majd még úgy is foglak hívni.

Eközben Michael visszatért a bőröndömmel.

– Majd mikor?

– Majd szerdán felhívlak, jó?

– Ja, igen, szerda. Szülinapod. Jó. Nem! Inkább én foglak felhívni!

– Jó, akkor majd szerdán felhívsz. Rendben. Akkor szia!

– Szia!

Letette a telefont.

– Ez is megvolt gyorsan.

– Mi lesz szerdán?

– Jahhj, hagyj ezzel a szerdával. Semmi. Csak mondta, hogy majd felhív szerdán.

– Oké.

A nap hátralévő részében csak filmet néztünk. Michael választotta, valami akciófilm, de nem volt rossz. Igaz, reggelizni és ebédelni elfelejtettünk, de vacsorát azt rengeteget ettünk. Este megint egymás mellett aludtunk el.

– Szerelmem, átölelhetlek?- kérdeztem.

– Igen, egy kicsit összeölelkezhetünk. – mondta, majd ő ölelt magához engem.

– Valamit elfelejtettél.

– Mit?

– A jóéjt-puszimat.

Nem szólt semmit, csak adott a számra egy puszit, jó hosszan.

– Szeretlek… – suttogta halkan a fülembe, és még szorosabban átölelt.

Pár perccel késöbb már elaludt. Én nem tudtam megállni, hogy ne érjek hozzá. Megsimogattam az arcát, és utána már tényleg hagytam aludni.

Egymást ölelve aludtunk el.

 

 

 

 

 

 

 

jún 17

9. Rész

1982. New York,    péntek

 

Reggel arra keltem fel, hogy Karen valamit nagyon keres… Gondolom ruhát, vagy sminket, vagy akármit. De nem nagyon érdekelt, hogy mit, mert eléggé dühös voltam, amiért felkeltett.

– Karen, miért vagy ennyire hangos???

– Nem találom a kedvenc dzsekim!!!

– De lehetne halkan is keresni, nem?

– Most meg miért vagy ennyire goromba?

– Ohh, vajon miért?!?! Felkeltettél!!!! És utálom, ha reggel felkeltenek!

– Elisabeth, most mi bajod van???  Fejezd már be a dühöngést!

– Te hisztizel itt kora reggel, mert nem találod a dzsekid! Vegyél fel egy másikat!

– De nekem nem kell másik!

– Biztos Los Angelesben hagytad! Ez van, akkor menjél el, és vásárolj másikat!

– Nem!!! Na, de várjunk csak! Adtál egy jó ötletet! Szerintem menjünk el shoppingolni!

– Nem, szerintem ma Michaellel leszek… De amúgy nem rossz ötlet.

– Akkor jöhet Michael is! Ha már egy napra nem tudsz nélküle meglenni.

– De tudok nélküle lenni! Csak nem akarok…

– Mondom, akkor jöjjön Michael is!

– De felismerik őt!

– Nem fogják!

– De igen!

– Akkor felvesz egy álruhát!

– Szerintem abszolút semmi kedve nincs neki álruhában kb hat bevásárlóközpontba menni, kettő csajjal.

– Miért, mi baja lenne, ha velünk jönne?

– Semmi. Nem szívesen töltene velünk időt, miközben vásárolgatunk. Vagyis velem de. Mert engem szeret.

– Evvel arra akarsz célozni, hogy engem nem szeret?

– Nem… De akkor is én vagyok a szerelme!

– Oké…. – nevetett

– Most meg mi van?

– Semmi, csak hogy mennyire kész vagy, ha valaki más lány kerül Michael közelébe.

– Nyilván, hisz Michael az én szerelmem…

– Oké, hidd el, 17 évesen én sem voltam különb nálad.

– Mindjárt 18 vagyok!

– Mikor?

– Valamikor, miért érdekli ez mindenkit?

– Miért, rajtam kívül ki kérdezte meg?

– Michael.

– És neki válaszoltál?

– Nem.

– De miért nem?

– Mert miért kellett volna?

– Mert a szerelmed.

– És most hol van Michael?

– Hát, gondolom a szobájában, hol máshol lehetne?

– Igen, ez igaz.

– Figyelj, nem akarsz átköltözni Michaellel egy szobába? Csinálhatnátok a ti kis dolgaitokat, én meg egyedül lehetnék.

– Hidd el, én is szívesebben lennék Michaellel, de sajnos nem így vagy a szoba elosztás… Nem tehetünk ez ellen semmit.

– Mi nem, de Michael igen… Itt ő a főnök… Ő a leghíresebb, legbefolyásosabb ember. Neki akármit szabad. Jól jártál vele!

– Figyelj, akármennyire is hihetetlenül hangzik, én nem azért szeretem Michaelt, mert híres.

– Egyértelmű. Én csak mondom, hogy jól jártál vele. Késöbb még jól jöhet, hogy ennyire híres.

– Aha, nagyszerű. Megkeresed Michaelt?

– Elisabeth, nem vagyok a szolgád! Keresd meg te!

– Oké…. – mondtam, majd elmentem, megkeresni Michaelt. De ahogy kiléptem az ajtón, egyből ott állt elöttem.

– Szia, hát te? – kérdeztem

– Hozzád jöttem.

– Én meg hozzád indultam.

Ekkor hozzám lépett, és adott a számra egy puszit.

– Szerelmem, nem lehet úgy, hogy mostantól veled alszom?

– Hidd el, én is szeretném, ha velem aludnál, de ezt nem lehet így. Meg kéne kérdezni Frank- től…

– Akkor megkérdezed tőle?

– Majd meg.

– Oké.

– Mit csináljunk ma?

– Nem tudom.

– Szerintem menjünk el megnézni Nem York-ot. Ha már itt vagyunk akkor élvezzük ki.

– Rendben… De most mit csináljunk? Gondolom, nem most rögtön akartál volna indulni.

– Nem. Várjuk meg a reggel nyolc órát, rendben?

-Rendben… Csókolj meg!

Hozzám lépett,átölelt, majd hosszasan megcsókolt. Aztán mélyen a szemembe nézett, és közben a hajam simogatta.

– Mi lesz, ha itt meglát minket valaki? – kérdeztem

– Semmi… De ha ennyire tartasz attól, hogy meg fog minket látni bárki is, akkor gyere, menjünk az én szobámba. Oda elvileg nem jöhet be senki. Rajtunk kívül persze.

– Oké. – mondtam, majd bementünk a szobájába. Lefeküdtünk az ágyára, és folytattuk, amit elkezdtünk. Én voltam alul, ő pedig fölém hajolt, vagyis jobban mondva rám feküdt, amit nem igazán bántam, sőt! Kimondottan élveztem… Beletúrtam a hajába, közben pedig az arcát simogattam. Ő gyengéden megcsókolt, majd egy kicsit durvábban. Egyre lejjebb csókolt. Elkezdte a nyakamat csókolni, jobban mondva inkább harapdálni. Én közben a hátát simogattam, majd átöleltem, amivel még inkább magamhoz szorítottam. És is akartam őt „kényeztetni”… Kezeimmel ellöktem magamtól, persze csak óvatosan.

– Na, jól van, most én jövök! – mondtam mosolyogva.

– Oké! – mosolygott ő is.

Ráfeküdtem, majd adtam az orra hegyére egy apró puszit. Elkezdtem először a száját csókolni, majd harapdálni. Majd a nyakát… Miközben a nyakát harapdáltam, kezemmel a mellkasát simogattam…

– Megint én jövök!  – mondta,  majd hanyatt döntött, és rám feküdt.

– Jó.

– Tudom, hogy még nagyon korai, de én már „azt” akarom csinálni.

– Sejtettem.

– Miért mondod ezt?

– Tudtam. Szerintem várni kéne még vele.

– Rendben. – mondta, majd leszállt rólam.

– Ne!!! Ezt csinálhatod, de „avval” még várjunk.

– Jó. – mosolyodott el, és folytatta ott, ahol abbahagyta.

De valaki megzavart minket…. Frank….

– Michael Jackson, mégis mit művelsz? – kérdezte idegesen

– Öhhm… Semmit…

– Látom… Elisabeth Johnson neked csak egy munkatárs! Miért teszed vele ezt?

– Nem! Nem csak egy munkatárs! Én szeretem őt!

– Okééé… Már egy másik kérdés, hogy ő is szeret e téged.

– Igen, én is szeretem őt! – mondtam

– Oké, akkor jó, de ne itt szerelmeskedjetek!

– Jó. Frank, lehet arról szó, hogy Liz mostantól ne Karennel, hanem velem aludjon együtt?

– Lehet róla szó, de semmi durva dolog este! – mondta nevetve.

– Nem ígérek semmit! – nevetett Michael is, Frank pedig távozott

– Ezt hogy értetted? – kérdeztem

– Csak butáskodtam.

– Akkor jó.

– Ne félj, nem fogok semmit sem siettetni… – suttogta a szemembe nézve…

– Jó… Csak tudod, kicsit félek tőle, mert én még sohasem csináltam ilyet…

– Megértelek… Én is féltem. Na, szerintem ideje lenne készülődni.

– Rendben.

Bementem Karenhez, felöltöztem, és a cuccaimat gyorsan átdobáltam a szerelmemhez.

Kocsival mentünk megnézni New York – ot, csak ketten, Michaellel. Na meg persze a sofőr, de ő szerencsére békénhagyott minket. Nagyon szép hely, be kell hogy valljam.

„Haza” érve már Michael szobájában aludtam, a szerelmemmel egy ágyban…

jún 14

8. Rész

1982.  Los Angeles – New York, csütörtök.

 

Reggel háromnegyed 4-kor felkeltem, hogy legyen elég időm készülődni. Anyu és Henry is korán kelt, miattam, hogy el tudjunk egymástól búcsúzkodni. Elvégeztem a szokásos reggeli rutint, ami most sokkal tovább tartott mint máskor, mert azért ma mégsem csak dolgozni megyek, hanem úgymond „el fogunk utazni”… Tulajdonképpen már nagyon várom az utat…na de persze leginkább azt, hogy láthassam Michaelt… Anyuéknak vajon mikor fogom majd elmondani, hogy én és Michael együtt vagyunk? És vajon Michael elmondta már valakinek? Csak mert én egy kicsit ezt titokban tartanám… De csak egy kicsit… Mikor készen lettem mindennel, éppen annyi idő volt már, hogy el kellett indulnom…

– Liz, mostmár mennem kéne! – mondta anyu

– Oké, egy pillanat!

Mikor már tényleg készen lettem, elbúcsúzkodtam Henrytől, aki elég nehezen fogta fel, hogy most jó hosszú ideig nem fogjuk látni egymást. Mert nekem és Henrynek van ugye egy nővérünk, Julia, aki nálunk sokkal idősebb, és már a pasiával él együtt,  Spanyolországban. Tehát Henry és én sokkal szorosabb kapcsolatban vagyunk egymással, mint a nővérünkkel. És elég gyakran szoktuk egymást idegesíteni, de azért csak hiányozni fog nekem…  Ma anyu vitt el a munkahelyemre, mert azért a kocsit vissza is kell vinnie majd.

– Várod már, hogy New Yorkban lehess? – kérdezte anyu a kocsiban

– Ohh, igen, nagyon! Nagyon szuper lesz!!!!

– Elhiszem.

– Anyu, szerinted Henry szomorú?

– Miért lenne az?

– Csak mert jelenleg alig van neki családja…

– Ezt meg hogy érted?

– Úgy, hogy apu New Yorkban dolgozik, és elég ritkán jön haza. Julia a pasiával él Spanyolországban, te rengeteget dolgozol, és most én is New Yorkban leszek…

– Ez igaz, de hát rajta kívül a családban már mindenki dolgozik. Majd ha nagyobb lesz, akkor rá fog jönni, hogy a munka igenis fontos. Ez van, el kell neki fogadnia…

– Hát jó, ha te mondod…

Időközben megérkeztünk. A többi munkanappal ellentétben most elég nagy volt a tömeg. Rengeteg ember volt ott, nem értem, hogy Michael hogy tudja elviselni azt, hogy ennyi ember veszi körbe őt. Azt hiszem, nekem is hozzá kéne szoknom, most, hogy Michaellel együtt vagyunk. Elbúcsúztam anyutól, kipakoltam a kocsiból a bőröndjeimet, amit a kezemből egyből kivett egy férfi, majd bepakolta abba a hatalmas buszba, ami elöttem állt. Szemeimmel Michaelt kerestem, de pechemre a félhomályban nem láttam jól az emberi arcokat, így őt sem találtam meg…

– Oké emberek, beszállás van!!! – kiáltotta egy férfi, mire mindenki  megindult. Csoda, hogyha nekem még lesz helyem. Úgy gondoltam, először megvárom, hogy beszálljon a tömeg nagy része, én majd aztán én. Mikor már majdnem mindenki bent volt a buszban, beszálltam én is. Hátul akartam magamnak keresni üres helyet, mert elöl már nem nagyon volt… Sétáltam hátra, majd egy ember megfogott, és berántott maga mellé. Én nagyon megijedtem, de még ugyanebben a percben levette az ember a kapucniát, és én megkönnyebülten sóhajtottam fel, mikor megláttam az arcát. Michael az.

– Te jó ég, Michael, nagyon megijesztettél!

– Sajnálom, nem akartam… – mondta, majd adott egy puszit az arcomra, de ez nem volt elég, így gyorsan szájon pusziltam.

– Mondtad valakinek a tegnapi nap eseményeit? – kérdeztem

– Nem. Maradjon titok, jó? Csak egy kis időre. Vagy te már mondtad valakinek?

– Nem, nem mondtam, de akkor nem is fogom.

– Miért, el akartad volna mondani valakinek?

– Nem, szerintem is maradjon inkább titok.

– Akkor jó. Öcséd hogy fogadta, hogy már nem leszel vele minden nap?

– Elég nehezen. De majd megszokja… Csak mert tudod, nekem van egy nővérem is, Julia, csak ő a szerelmével él már… És ő már nem foglalkozik nagyon velünk, sem a szüleikkel.

– Sajnálom…

– Nem kell, már megszoktam, és Henry is… Ez van…

Egy pár percig néma csendben voltunk…

– Michael?

– Igen?

– Mióta szeretsz engem? Szerelemmel…

– Amióta megláttalak… Első látásra…

Erre nem tudtam mit mondani, csak elmosolyodtam, és a fejemet a vállára hajtottam.

– Szeretlek, Michael…

– Én is…

– Egy szállodában fogunk majd lakni, igaz?

– Igen, egy jó nagy szállodában…

– És nem tudod, hogy hogyan lesznek elosztva a szobák?

– Azt nem tudom, sajnos…

– De remélem, hogy mi egy szobát kapunk.

– Azt nem hiszem, de én is reménykedem…

– Michael?

– Igen?

– Csókolj meg… – suttogtam a fülébe, ő meg még közelebb hajolt hozzám, megsimogatta az arcom, mélyen a szemembe nézett, majd összeforrtak ajkaink… Csodálatos volt! A késő hajnali félhomályban csak az arcát, és a két szép szemét láttam tisztán, ami már kísértetiesen közel volt hozzám… Miközben csókolóztunk, a keze lejjebb csúszott, és már nem az arcomat, hanem a nyakamat simogatta. Nagyon érzékien csinálta… Mikor ajkaink szétváltak, én körbenéztem, hogy látta e ezt valaki.

– Baj van? – kérdezte a szerelmem

– Nem, dehogy, csak hogy látta e valaki?

– Nem hiszem, hogy bárki is látta, mindenki el van valamivel foglalva.

– Igen, ez igaz.

Nem sokkal késöbb megérkeztünk a reptérre. Tényleg nem volt az út olyan sok idő… Na, majd innen viszont elég sokat kell utazni… New York innen elég messze van… Mikor kiszálltunk, kettő férfi a bőröndjeinket kipakolta, és gondolom, hogy a repülőgépre vitték fel őket. Egy másik férfi mindenki kezébe egy repjegyet nyomott… Az összes ember, aki velünk van, két gépre lett beosztva. Kikaptam Michael kezéből a repjegyet, és megnéztem, hogy egy gépen leszünk e… Szerencsémre igen. De sajnos a jegyeink nem egymás mellé szólnak, ami miatt el is kezdtem panaszkodni Michaelnek… A szerelmem erre a tömegben keresett egy olyan embert, akinek a jegye az enyém mellé szól… És a szó szoros értelmében kivette szegény ember kezéből a jegyet, és az övét odaadta neki.. De természetesen mindezt illedelmesen csinálta.

Alig egy fél óra múlva felszállhattunk a gépekre. És most már meg voltam nyugodva, hogy Michael mellé kerültem. Akárkinek is áll szándékában Michaelt és engem szétszakítani, nem fog neki sikerülni. Mert Michael és én összetartozunk! Mikor már a gépen voltunk, volt vagy kilenc óra…

– Michael, Csókolj meg megint!

– Hát, jó, de mostmár bárki megláthat minket…

– Nem baj…

Ekkor felém hajolt, és nagyon lassan megcsókolt…ajkaink alig értek össze, de nagyon romantikus volt…

– Nagyon szeretlek, szépségem… – suttogta

– Tudom… Én is téged, szerelmem.

Közben egymás arcát simogattuk. Újra megcsókoltuk egymást, és én ezúttal a hajába túrtam, majd mikor befejeztük, én a vállára hajtottam a fejem. Pechemre pont elöttük ült Karen, és nem akartam, hogy hátraforduljon. Mert akkor meglátná, hogy én Michael vállára hajtottam a fejem, és ebből következtetni tudná arra, hogy mi együtt vagyunk.

– Szerelmem, mi lesz, ha meglát minket Karen? – suttogtam

– Semmi…akkor így jártunk, úgy sem titkolhatjuk egész életünkben.

– Jó…

Pechemre pont hátrafordult…

– Sziasztok! – köszönt

– Szia! – mondtunk mi is, egyszerre, én meg próbáltam feltűnésmentesen elvenni a fejem Michael válláról…

– Mi újság? – kérdezte Karen

– Semmi. Karen, mikor érkezünk meg? – kérdeztem

– Ohh, fogalmam sincs… De időeltolódás lesz, az biztos…

– Hát igen, nem is kicsi…

Egy kicsit megijedtem, amikor megkezdődött a leszállás…

– Te jó isten, Michael, a gépek mindig így szállnak le?

– Igen. Nem sokszor utazol, igaz?

– Hát nem sokszor… Félek…

– Nem lesz semmi baj! – Mondta, majd megölelt… Karen ezt csak mosolyogva nézte a szeme sarkából.

A gép nemsokára le is szállt. Mi kiszálltunk, a kettő férfi pedig kivették a csomagjainkat. Egy busszal mentünk a szállodához, ami nagyon hatalmas volt, de végülis nem árt, hiszen elég sokan vagyunk…

Frank, Michael menedzsere egyből meg is mondta, hogy ki melyik szobában fog megszállni. Én az ötödik emelet hatodik szobáját kaptam, Karennel együtt. Michael a mellettünk lévő szobát kapta.

Egyből be is mentünk a szobáinkba, és kipakoltunk…

– Karen, kinek az ötlete volt, hogy ilyen módon legyünk beosztva a szobákba?

– Fogalmam sincs, gondolom, Frank találta ki…miért, nem jó?

– Nem mintha bármi bajom lenne vele, nekem jó ez így, csak…

– Csak mi?

– Á, mindegy.

– Csak Michaellel akartál volna egy szobában lenni.. Igaz?

– Igen….

– Szeretitek egymást.

– Nem.

– Nagyon bénán hazudsz. Láttam, hogy a vállára hajtotta a fejed…

– És akkor mi van? Egyszeri alkalom volt.

– Láttam, ahogy csókolóztatok a repülőgépen.

Erre csak elmosolyodtam.

– Lebuktunk… Látta más is, vagy csak te?

– Nem tudom, de nekem majd kiszúrta a szemem. Nagyon feltünően csináltátok. Na de akkor is, olyan cukik vagytok együtt!!!

– Tudom….

– Mióta vagytok együtt?

– Tegnap óta.

– És hogy jöttetek össze?

– Korán befejeztük a munkát, elmentünk sétálni, ölelkeztünk, és végül  csókolóztunk.

– Olyan cukik vagytok!

– Oké, Karen…

Ebben a percben kopogtak.

– Michael lesz az. – mondtam

– Tudom.

Karen kinyitotta az ajtót. Tényleg Michael volt az…

– Gyere be! – mondta neki Karen. Michael bejött, és leült mellém a kanapéra.

– Michael, van egy rossz hírem… – kezdtem

– Mi?

– Karen tudja… Látott minket csókolózni a repülőgépen…

– Értem… Tehát elötte is megtehetem mostmár…

– Mit?

– Ezt… – suttogta, és megcsókolt…

– Úristen, de cuki!!!!  – mondta Karen. – Na, jól van, hagylak titeket!

Azzal Karen elment, ki tudja hogy hova, mi pedig elütöttük az időt, egymás csókolgatásával…

Michael megint megcsókolt engem, majd a kanapén hanyatt döntött, úgy, hogy a fejem a kanapé karfáján legyen, és fölém hajolt. A derekamat simogatta, én meg a hátát, miközben csókolóztunk. Két csók között mindig tartottunk egy kis szünetet, ami annyiból állt, hogy belenéztünk egymás szemébe, és közben apró puszikat adtam a szájára, és az állára, majd egyre lejjebb, a nyakára… Végül már nem csak fölöttem volt, hanem a szó szoros értelmében rajtam feküdt… Nagyon szép volt, de Karen megzavart minket.

– Úristen, ezt azért még ne! Ez még nem túl korai? – kérdezte

– De igen… nem is „azt” akartuk csinálni. Még nem… – mondta a szerelmem, majd még egyszer megcsókolt. – Szépségem, mostmár mennem kell.

– Rendben, akkor szia! – mondtam, és megöleltem. Miután Michael elment, Karen elkezdte a szokásos dumáját, hogy milyen cukik vagyunk, meg minden.

– Hallottad, azt mondta, hogy „még nem”… Tehát ezek szerint hosszútávra tervezi veled a kapcsolatot!

– Igen, nyílván…

– És azt mondta rád, hogy „szépségem”! Ez olyan aranyos!

– Igen, aranyos! Nekem van a legjobb pasim az egész világon!

– Igen, nagyon jó.

Eléggé elfáradtunk az úton, még még az időeltolódás is rátett még egy lapáttal, tehát ma korán ment mindenki aludni… Na meg persze eredetileg klipet forgatni jöttünk ide, tehát meg van nekik szabva, hogy mikor kell elmenni aludni, mikor kell felkelni. És mivel én is itt vagyok, nekem is be kell tartanom ezeket a szabályokat… Talán ez a legrosszabb az egészben.

 

 

 

 

 

jún 08

7. Rész

1982, Los Angeles, Szerda

 

Még tegnap este, Michael tanácsát megfogadva, elkezdtem becsomagolni a cuccaimat, amiket majd magammal viszek New Yorkba.  Reggel Henry hangjára keltem fel, majd mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy elöttem áll, és már rendes ruhába fel volt öltözve, én pedig egy halom ruhakupac közepén fekszek. Eszembe jutott a tegnap esti ruha csomagolás…

– Liz, kelj már fel, fél 7 van!

– Az még korán van, hagyj már aludni! – mondtam neki álmosan.

– De ideje készülődni! És miért aludtál egy ruhakupacban?

– Mert be akartam pakolni, de kb. semmire sem jutottam.

– De miért állt szándékodban bepakolni? Hová készülsz?

– New Yorkba…

– És miért?

– Munkaügy… Michael akarta, hogy velük menjek…

– De miért akarta?

– Mert hiányoznék neki… És ő is nekem…

– Biztos, hogy szerelmes beléd!

– Nem az, és külömben is!  Hagyj már ezzel a témával, már nagyon unom! Nem vagyok belé szerelmes, és ő sem belém!

– Pedig nagyon úgy néz ki. Neked is hiányozna Michael, ha nem mennél vele?

– Persze, hogy hiányozna!

– És még te mondod, hogy nem vagy belé szerelmes!

– Na, jó, lehet, hogy egy kicsit tetszik.. De tényleg csak egy kicsit!

– Tudtam! Én már a kezdetektől fogva tudtam! Nektek össze kéne jönni!

– Nem. Csak tetszik, nem vagyok belé szerelmes! Na, kifelé a szobámból, nekem is kell készülni!

Henry kiment, én meg magamra vettem valami normálisan kinéző ruhát… Alig van valami jó ruhám! Anyutól biztos, hogy ruhát fogok kérni, születésnapomra, ami úgyis pont egy hét múlva lesz. És végre 18 éves leszek!

Miután készen lettem az öltözéssel, megcsináltam mindent, ami a „reggeli rutin” fogalmába tartozik. Közben persze Henry azt hajtogatta, hogy nekem járnom kéne Michaellel… Elegem volt belőle..

– Henry, ma gyalogolsz, vagy?

– Oké, akkor gyaloglok.

– Jó… Nekem az csak jó…

– Kedves…

Henry nem sokkal késöbb elment a suliba, én pedig munkába… Michael a szokásához illően már várt rám… Csak hogy most nem a szokásos volt a helyzet… Frank, Michael menedzsere is ott volt…

– Sziasztok… – köszöntem kissé félénken.

– Szia!  – köszönt Michael, majd Frank.

Hát mit ne mondjak, Frank egyből letámadott.

– Akkor jössz holnap New Yorkba?

– Igen, megyek.

– Reggel fél ötre legyél itt, az összes cuccoddal együtt. Anyukát, apukát, testvért nem hozhatsz magaddal, csak te jöhetsz. Egy kibérelt busszal fogunk kimenni a repülőtérre. Útiköltséget majd mi fizetünk, neked nem kell… Érthető voltam?

– Igen.

– Helyes.

Frank lelépett.

– Tisztára, mint a katonaságnál!

– Jahh… Frank elég komolyan veszi ezeket a dolgokat… Elkezdtél már csomagolni?

– Igen… Reggel egy ruhakupacban ébredtem.

Michael erre csak elnevette magát.

– De most miért, tényleg! Az öcsém ébresztett fel!

Erre csak még hangosabban nevetett.

– Michael, komolyan, ha nem fejezed be, akkor adok egy pofont!

– Jól van na, megint bal lábbal keltél?

– Nem… Mondom, hogy a ruhakupacban aludtam, hogy keltem volna bal lábbal?

– Igen, végülis igaz…

– Meg kéne csinálni a táncot… Legalábbis befejezni…

– Nem akarom…

– Hidd el, én is már New Yorkban akarok lenni… De még nem tartunk ott.

Átöltöztünk, és folytattuk a táncot… Viszonylag hamar befejeztük. Frank is megnézte egyben az egészet, és meg volt velünk elégedve… Szóval ma hamar eljött a munkaidő vége…

– Most mit csináljunk? – kérdezte Michael, miután mind a ketten visszaöltöztünk rendes ruhába.

– Nem tudom… Még van egy óránk öt óráig…

– Menjünk el sétálni!

– Hát oké….

– Miért, nem jó?

– De igen, nekem jó lesz… De mi van akkor, ha felismernek téged?

– Semmi… Akkor futás van.

– De nekem nincs kedvem futni!

– Neked semmihez sincs kedved!

– Na, jó, akkor menjünk sétálni! Gyere!

Elindultunk.

– De lehetőleg valami kevésbé forgalmas úton! – mondtam

– Oké!

Tényleg egy kevésbé forgalmas úton mentünk, természetesen csak gyalog.

– Mikor van a szülinapod? – kérdezte

– Miért lényeges?

– Csak tudni akarom…

– De miért akarod tudni?

– Oké, akkor soha többé nem kérdezek semmit! Csak szimplán tudni szeretném! Csak megkérdeztem! Egyből leharapod a fejem, mikor megkérdezek valamit! Miért?

– Oké, igazad van… Ne haragudj.

– Nem haragszom…ugye tudod, hogy szeretlek?

– Tudom.

– Te is engem?

– Hát.. Ha azt mondanám, hogy nem, akkor mi lenne?

– Akkor sírnék.

– Nem hiszek neked… Nem sírnál csak ezért…

– De igen…

– Tisztában kéne lenned avval, hogy nem az összes lány lesz első látásra szerelmes beléd, és nem imád téged mindenki…

– Én tudom.

– Oké.

– De te szeretsz?

– Nem.

– Pedig tegnap még azt mondtad, hogy igen… Nem értelek téged.

– Szeretlek, te buta! Komolyan elhitted?

Ekkor magamhoz öleltem.

– Nem mulatságos! Ne csináld ezt velem!

– Nem csinálom! Szeretlek!

Most ő ölelt át engem… Nagyon jól esett…azt kívántam, hogy bárcsak sose érne véget ez a pillanat! Gyönyörű volt… Nagyon gyönyörű… Ahogy a két szép, majdnem fekete szemével rám nézett.. Miközben öleltük egymást,  én a nyakát karoltam át, ő pedig a derekamat… A homlokunk összeért, és mélyen egymás szemébe néztünk… Csak ketten voltunk, nem látott minket senki sem… Már csak egy fél inch hiányzott, hogy össze érjenek ajkaink… Akartam. Nagyon akartam, hogy adjon a számra egy puszit… Azt hiszem, belészerettem…

– Akarod? – kérdezte alig hallhatóan, ugyanolyan távolságra tőlem, mint eddig. Leheletét az arcomon éreztem.

– Igen… – suttogtam, én is alig hallhatóan.

Még egy kicsit húzta ennek a csodálatos pillanatnak a hosszúságát… Végül nagyon lassan, és érzékien adott a számra egy puszit, majd egy picit elhúzódott, gondolom, várta a reakciómat… Majd ugyanolyan kínzó lassúsággal még közelebb jött, és mikor már csak egy nagyon-nagyon pici kellett ahhoz, hogy ismét összeérjenek ajkaink, Michael résnyire kinyitotta a száját, és úgy adott egy hosszabb szájra puszit. Ezúttal nem húzódott el, csak egy pici szünetet tartott, ami a valóságban kb 1 másodperc volt, de én nekem egy örökkévalóságnak tűnt… Még közelebb hajolt hozzám, és ezúttal nem csak egy szájrapuszit adott, hanem, rendesen megcsókolt… Életem első csókja… Michaellel… Ennél szebb nem is lehetett volna… A szívem sokkal gyorsabban dobogott a kelleténél. A testem szorosan simult az ő testéhez, így éreztem, ahogy neki is hevesebben vert a szíve…

– Életem első csókja volt… – suttogtam, mikor szétváltak ajkaink

– Tetszett? – mosolygott aranyosan.

– Igen! Köszönöm, Michael… – suttogtam

– Szeretlek…nem csak barátként… – suttogta ő is

– Én is nagyon szeretlek… Jobban, mint egy barátot… Akkor most mi van köztünk?

– Több mint barátság… – ekkor megint megcsókolt. Már rájöttem, hogy butaság volt megkérdezni, hisz egyértelmű… – Gyere, Hercegnőm, menjünk, holnap korán kell kelni!

Csak szó nélkül mentünk vissza. Egymás kezét fogtuk… Út közben többször megcsókoltuk egymást.

– Szerelmem, mostmár mennem kell.

– Rendben… Holnap találkozunk, Hercegnőm! – mondta, majd adott még egy utolsó csókot.

 

Otthon mindenki elött titok maradt, az, amit ma Michaellel csináltunk… Henryvel és anyuval megbeszéltem, hogy nagyon korán kelünk, hogy el tudjak tőlük búcsúzkodni. Még befejeztem a csomagolást, és ezúttal az ágyamba lefeküdtem aludni… Csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan nem jöttem rá elöbb, hogy szeretem Michaelt?

máj 28

6. Rész

1982,  Los Angeles

 

Tegnap este az ébresztő órámat reggel 5-re állítottam, mert korán akartam felkelni, hogy meg tudjam beszélni anyuval ezt a New York dolgot…

– Szia, anyu! – köszöntem neki a nappaliba érve, de csak halkan, nehogy felébresszem Henryt.

– Jó reggelt! Miért keltél ilyen korán megint?

– Csak mert mondani akarok valamit. Valami fontos dolgot.

– Akkor ülj le, és mondd.

Leültem mellé a kanapéra.

– Tehát. A tánc, amit Michaellel találunk ki, az az egyik klippjének a koreográfiája lesz. És már majdnem kész vagyunk vele. Szóval, ha készen leszünk, akkor nekem nem sok munkám maradna… Michael felhozta azt az ötletet, hogy lehetnék majd az egyik háttértáncosa, tudod, a koncerteken, meg a turnéin… És a klipet már elkezdték forgatni. New Yorkba kell majd menniük, a forgatást befejezni. És Michael azt szeretné, hogy én is menjek velük… És az az igazság, hogy szívesen mennék én is New Yorkba velük…

– Hát most erre mit mondjak? – fogta a homlokát

– Mehetek velük?

– Mikor akarnának indulni?

– Amikor kész lesz a tánc.

– És az mikor lesz?

– Michael szerint 2-3 nap…

– Mehetsz, de azért majd gyere haza is látogatóba.

– Oké, anyu, köszi!

– De nekem most mennem kell dolgozni… Henryvel mi legyen?

– Hogy érted?

– Úgy, hogy elviszed suliba, vagy gyalogoljon?

– Gyalog megy, nem viszem el.

– Oké. Na, akkor majd találkozunk! Szia!

Ezt bírom anyuban. Hogy ilyen korán lelép, és iszonyat későn ér haza.

Felmentem az emeleti fürdőszobába, és elkezdtem készülődni. Megvolt a fogmosás, a fürdés, na de vagy egy órát vacakoltam azzal, hogy mit vegyek fel… Próbáltam nem felkelteni Henryt, de ez nem sikerült.

– Te neked meg mi bajod van, miért tombolsz?

– Nem tudom, hogy mit vegyek fel!

– Ilyen nincs!!!! Miért nem hagysz aludni?!?!?!

– Jól van, na, menj, aludj még egy kicsit, csöndben leszek.

– Már késő, mert nem tudok vissza aludni. Már próbáltam, de nem sikerült.

Nagyon viccesen nézett ki az öcsém! A szőke haja az egekig ért, olyan kócos volt. És ráadásul olyan kis aranyos abban a kockás pizsamájában! Az emberek, akik Henryt, és engem meglátnak egymás mellett sétálni, bele sem gondolnak, hogy mi testvérek vagyunk, mert egyáltalán nem hasonlítunk egymásra. Henrynek szőke haja, kék szeme van, nekem barna hajam, barna szemem. Az az egy közös  külső tulajdonságunk van, hogy mind a ketten vékonyak vagyunk. Bár Henry tíz éves, én meg tizenhét. Mindjárt tizennyolc.

– Engem is engedj be a fürdőszobába! – mondta

– Most én készülődök!

– De nekem sietősebb, mindjárt nyolc óra, és az te sem szeretnéd, hogyha elkésnék!

– De engem meg ki fognak rúgni, ha elkések!

– Oké, akkor készülődj, de gyorsan!

Mikor készen lettem, Henry következett, de már nem vártam meg, amíg kész lesz, én elindultam.

Most kivételesen nem késtem el, de Michael már várt rám.

– Szia! – köszönt

– Szia! Régóta vársz már?

– Igen. De nem baj…

– Képzeld, anyu megengedte, hogy veletek menjek New Yorkba!

– Tudtam, hogy meg fogja engedni! Olyan jó!

Ekkor megölelt, az én szívem meg sokkal hevesebben vert, mint máskor. Valamiért mindig, amikor megölel, én totálisan odáig vagyok… Most hogy őszinte legyen magammal, azért egy kicsit tényleg tetszik nekem Michael… De ez nem szerelem…

Miután átöltözött, és én is, elkezdtük folytatni a táncot, és miután vagy 2 órát táncoltunk, Michael kérte, hogy tartsunk szünetet.

– Még tegnap beszéltem a menedzseremmel, és megengedte, hogy gyere New Yorkba. És holnapután indulnánk, ha holnap a táncot be tudjuk fejezni. Szóval szerintem elkezdhetsz csomagolni.

– Rendben. Csak hogy az öcsémnek hogy fogom ezt előadni, azt még nem tudom.

– Majd megérti.

– De bármennyire is idegesítő vagyok, akkor is hiányoznék neki.

– Először is: nem vagy idegesítő. Ha az lennél,  akkor nem szeretnélek ennyire.

Ezt nem értettem. „Nem szeretnélek ennyire “. Ez mit takar vajon?

– Hogy érted?

– Ohh, sehogy, lényegtelen.

– Oké… Furcsa vagy..

– Másodszor is: ha meg itt maradnál Los Angelesben, akkor meg nekem hiányoznál, de nagyon!

– Ohh, te aranyos! – öleltem meg.

– Szeretlek!

– Igen, én is! – ekkor hírtelen elengedett

– Persze csak barátként. – pirult el, és kicsit elhúzódott.

Nemsokára befejeztük a munkát mára.

– Egész jól haladunk!

– Igen, jól. – mondta. – Maradsz egy kicsit?

– Igen. Maradok.

Megint leültünk egy padra, egymás mellé. Nem tudom, hogy miért, de átöleltem.

Ő elkezdte simogatni a fejem..

– Miért csinálod? – kérdeztem

–  Mert ezt szeretném csinálni… Zavar?

– Nem… Csináld csak… Nyugodtan.

Ekkor elengedtem, és elé mentem. A földet nézte, én felemeltem a fejét, és adtam a homlokára egy puszit.

– Az arcomra is! – mondta, én meg az arcára is adtam.

– És most te adj nekem!

Ő is adott nekem. Én azon gondolkodtam, hogy mi nem is vagyunk egymásba szerelmesek, de akkor is úgy viselkedünk, mit a szerelmesek.

– Nem akarsz megcsókolni? – kérdeztem hülyeségből

– Hát… Nem. Nem tudom. – jött zavarba

– Csak vicc volt. Meg ne merd tenni. – nevettem

– Nem volt jó vicc. – sértődött meg

– Jól van, nem volt az… Szeretlek.

– Én is szeretlek.

Megint ölelkeztünk.

– Menni kell.

– Gyere, akkor menjünk.

Miután elbúcsúzkodtunk, én hazamentem, és csak arra tudtam gondolni, hogy most vajon Michael szerelmes belém?

Csak mert mikor megkérdeztem tőle, hogy nem e akar  megcsókolni, azt mondta, hogy nem tudom… Meg mindig zavarba jön.. Szerelmes lenne belém? De ami még inkább érdekel, az az, hogy vajon én szerelmes vagyok e belé?

 

máj 19

5. Rész

1982. Los Angeles

 

Elég korán keltem, még a nap is alig volt fent. Még nem volt kedvem készülődni, ezért lementem a nappaliba, ahol anyu kávézott. Henry még aludt.

– Szia, anyu! – köszöntem neki suttogva

– Szia, Liz! Hogy hogy ilyen korán keltél?

– Nem tudom.

– Jót aludtál?

– Igen, nagyon jót.

– Gondoltam. – szerintem anyu látta a nagyon értetlen, álmos arckifejezésem, így hozzátette: – Mikor hazaértem, már mind a ketten aludtatok.

– Jahh, tényleg. A tegnap. Jó volt a tegnapi nap, és nagyon kimerítő.

– Mit csináltatok?

– Elmentünk vásárolgatni. Hosszú ideje ez volt az első, hogy én és Henry együtt csináltunk bármit is. Azon kívül, hogy egymást piszkáljuk…

– Ennek örülök. Akkor jól elvoltatok.

– Igen, jól.

– Nekem nemsokára mennem kell dolgozni. Henryt elviszed a suliba?

– Nem, majd gyalogol. Vagy megy busszal.

– Képzelem, hogy mennyire fog neki örülni.

– Nem baj. Én is ma korán megyek.

– Hogyhogy?

– Csak Michael múltkor piszkált, hogy későn értem oda. Na, majd ma én fogom őt.

– De miért piszkál?

– Csak hülyeségből. Nem gondolja komolyan, és én sem.

– Akkor jó. Elvagytok egymással?

– Igen, elvagyunk. Michael nagyon aranyos.

– Akkor jó.

– Aput mikor láthatjuk?

– Nem tudom, régen beszéltem vele. Biztos, hogy Karácsonykor hazajön.

– Igen, ezt tudom, de nem tud elöbb?

– Nem hiszem, sok a dolga.

– Értem.

– Na, én megyek dolgozni, Henry meg majd gyalogol. Te mikor jössz ma haza?

– Még nem tudom.

– Hát jó. Akkor szia!

Azzal anyu elment. 7 óra volt. Henryt fel kellene ébreszteni. Berontottam a szobájába.

– Henry!!! Ébresztő!!!

– Ne már!!! Megint hétfő!!!! Ne!!!!!

– És ma gyalog mész a suliba.

– Miért?!

– Mert én ma elöbb megyek dolgozni. Én készülődök.

Bementem a fürdőszobába, és a szokásos reggeli rutin.

– Oké, én mentem!

– Várj!

– Jajj, mi van?

– Kérdezd meg Jacksontól, hogy lesz e a pasid!

– Dehogyis! Te nem vagy normális!!!

– Hát jó… Na, szia!

– Szia!

El is indultam: kiálltam a kocsival a garázsból. Ma nem is volt annyira forgalmas az út. Negyed nyolcra értem oda, és alig alig egy embert láttam. Nem voltak sokan. Akit kerestem, az Karen volt, de inkább ő talált meg engem.

– Szia, Elisabeth!

– Helló, Karen, figyelj, a múlt pénteken az az eset, amikor… – nem tudtam a mondatomat befejezni, mert félbeszakított:

– Figyelj, elhiszem… Nem kell magyarázkodni. Ha szeretitek egymást, akkor nekem nincs beleszólásom.

– Nem! Nem vagyunk együtt Michaellel. De ha együtt is lennénk, téged az miért zavarna? Szerelmes vagy Michaelbe?

– Nem, csak barátok vagyunk. De szerintem te és Michael összejöhetnétek. Szép pár lennétek.

– De én nem szeretem Michaelt úgy. Ő csak egy barát.

– Pedig ahogy ránézel… És ő is rád… Cukik lennétek együtt! Szerintem szereted Michaelt, csak még magadnak sem mered beismerni. Tényleg nem szereted?

– Csak barátok vagyunk.

– Nem is tetszik?

– Nem.

– Egy kicsit sem?

– Na, jó, talán egy nagyon kicsit. De tényleg csak nagyon kicsit!

– Pedig édes fiú. Illene hozzád!

– Gondolod?

– Tudom. És szerintem ő is szeret téged.

– Azt nem hiszem. De nekem mennem kell.

– Akkor menj. Michaelre vársz?

– Öhhm.. Igen. Dolgozni kell. Nemsokára kész a tánc.

– Akkor jó, sok sikert.

Bementem a terembe, ahol táncolni szoktunk. Ameddig Michaelre vártam, átöltöztem. Nemsokára ő is megérkezett:

– Késtél! – mosolyogtam

– Pedig siettem!

– De most én értem ide elöbb.

– Most az egyszer! – mosolygott ő is – Átöltözöm.

Gyorsan öltözött.

– Amúgy ti már elkezdtétek forgatni a klipet?

– Már rég. Csak a forgatások többnyire este vannak. És ha kész lesz a tánc, akkor megyünk New Yorkba, és ott fejezzük be a klipet.

– De akkor velem mi lesz?

– Jössz velem.

– De én minek kellek?

– Hát majd valamit kitalálunk, de jössz velem, az az egy biztos.

– Hát jó.

– Mondjuk a koncerteken lehetsz háttértáncos. Az jó lesz?

– Nekem igen, anyunak lehet hogy nem.

– De akkor is velem jössz.

– Minek kellek neked oda?

– Hiányoznál.

– Ohh, te! – öleltem meg – Te is nekem.

–  Öhhm… Akkor folytassuk a táncot.

– Megint elpirultál! Cuki vagy!

– De ne hozz megint zavarba!

– Már zavarban vagy, késő! Miért pirulsz el mindig?

– Nem tudom, én ilyen vagyok.

Folytattuk a táncot, természetesen közben rengeteget hülyéskedtünk.

– Mikor megyünk New Yorkba?

– Ha kész a tánc.

– Akkor gyorsan fejezzük be!

– Szívesen jönnél, igaz?

– Igen, menni akarok, szabad?

– Persze. Mindenféleképpen jössz te is!

– Akkor jó.

Mikor a munkaidőnek vége lett, nagyon nem volt kedvem hazamenni.

– Hány nap kell még ahhoz, hogy a táncot befejezzük?

– Megközelítőleg még 2-3 nap. Ha ilyen jól haladunk, mint ma.

– Már várom. Remélem, hogy anyu is beleegyezik.

– Bele fog, hidd el! Már nagy vagy, nem tarthat otthon…

– Igen, ez igaz.

– Hazamenjünk?

– Ne! Maradj…

– Maradok.

Leültünk a földre. Fejemet a vállára hajtottam.

– Jó veled lenni.

– Veled is, nagyon jó. Szeretek veled lenni.

– Én is… Karen félreértette a pénteki dolgot…

– Tudom, beszéltem vele.

– Igen, én is. Szerinte mi cukik vagyunk együtt.

– Neked is ezt mondta? Nekem is.

– Hülyeségeket beszél…nem?

– Hát… Nem tudom… Lehet…

– Miért mondod ezt?

– Lényegtelen.

– Nem az… Tudni akarom, hogy miért mondod ezt.

– Lehet igaza van, nem?

– Lehet… Nem tudom… Karen szerint mi szép pár lennénk.

– Nekem is ezt mondta. Idegesítő vagyok ezzel a témával?

– Csak kicsit. Csak barátként szeretlek. Bármennyire is többet akarsz… Csak barátok vagyunk. Fogadd el ezt.

– Tudom… De én nem akarok többet.

– Áááá, nem, látom rajtad.

– Nem igaz.

– Tényleg nem?

– Nem.

– Értem. Már mennem kéne.

– Rendben, akkor menjünk. Azért anyukádnak mondd el ezt a New York dolgot, jó?

– Persze… Megölelhetlek?

Nem válaszolt, ő ölelt meg engem. A szívem majd kiugrott a helyéről. Éreztem az ő szívének dobbanásait? Az ő szíve is olyan hevesen vert, mint az enyém.

– Mostmár tényleg menni kell. – mondta

– Igen.

– Akkor szia!

– Szia!

Legszívesebben vele maradtam volna örökké, de nem lehetett. Csendben, és fáradtan vezettem haza. Anyu még nem volt otthon, csak Henry, akivel nem sok szót váltottunk.

Nagyon álmos voltam, hamar feküdtem le aludni.

Csak Michaelre tudtam gondolni… Mit is érzek iránta?

máj 16

4. Rész

Sziasztok!

Ebben a részben nem szerepel Michael…😶 egy kicsit rövidre sikerült.😶 és bénára.

 

1982. Los Angeles, reggel 8 óra

Reggel nem volt otthon anyu, amin nagyon meglepődtem. Mostanában már majdnem minden nap dolgozik. Henryt kezdtem el keresni, de nem találtam meg egykönnyen. Először a szobájában kezdtem el keresni, de nem volt ott. A nappaliban sem. A konyhában, a vendégszobában, a fürdőben, anyuék szobájában sem. Feladtam. Nem érdekelt, hogy hol van. Leültem a konyhába, és megreggeliztem. Reggeli után a szokásos napi rutin: fogmosás, öltözést, mosakodás, fésülködés. Mostanában nem igen smikelem ki magam, de itthonra sose szoktam, mert minek? Ez kb fél óra volt ma. Henry meg éppen bejött a lakásba, mikor én kijöttem a fürdőből.

– Te meg hol voltál?

– Neked is szia. Az udvaron voltam.

– Miért?

– Már az udvarra sem szabad kimennem?!?!?!

– De, igen.

– Mi újság van?

– Semmi, unatkozom, dolgozni akarok menni.

– Hogy szerelmeskedhess Jacksonnal, igaz?

– Nem. Nem vagyok szerelmes Michaelbe. Az tegnap csak egy baráti ölelés volt.

– Ja, persze, mindenki ezt mondja, de aztán az összes fiú-lány „barát” összejön. Te és Jackson sem lesztek külömbek. Ti is össze fogtok jönni. Tudom.

– Ohh, pont te tudod ezt, mi?

– Ki lehet következtetni. Olyan hülye vagy! Ott van a közeledben Michael Jackson, egy híres akárki, és nem akarsz vele járni?!?!?! Én nem értéket téged.

– Ohh, én szívesen neked adom Jacksont, ha szerelmes vagy belé, csak szólni kell.

– Én nem vagyok meleg!!!

– Tudod jól, hogy csak hülyéskedtem!

– Pedig az jó lenne, ha Jackson a családunkba tartozna.

– De én nem akarom. És segíts kitalálni, hogy mit csináljak ma!

– Én?! Miért éppen én?

– Találj már ki valamit!

– Oké, menjünk el vásárolni!

– Jó. Miket vegyünk?

– Nem tudom, amit akarsz.

– Jó, induljunk.

Henry felvett egy dzsekit, aztán kiálltam a kocsival a garázsból, és meg is céloztunk egy bevásárlóközpontot. Ruhákat, cipőket, sminkeket vásároltunk. Henry is olyan vásárlás mániás mint én, hiszen két nővére van: Julia és én. Julia is nagyon shopping mániás. Emlékszem, régebben mindig elmentünk Juliával vásárolni, kár, hogy mostmár nem nagyon tudunk, mert ő már külön él, a pasiával. Még szerencse, hogy Henry itt van nekem. Pedig ha Julia tudná, hogy Michaellel dolgozok együtt!  Bár ő nem nagyon szereti Michael dalait…

A nap nagyon gyorsan elment, mind a ketten hulla fáradtan értünk haza, este 6-ra…

Anyu csak hétkor ért haza, de mi már akkor aludtunk. És holnap végre újra mehetek dolgozni!

Régebbi bejegyzések «