«

»

máj 11

1. Rész

Sziasztok! Ebben a részben már Michael is szerepel.😃😃😃😃😃 bocsánat, de az első részek még ilyen szürreálisak lesznek, mint ez is lett, de aztán helyre fog állni a rend.😃 Mindenkinek jó olvasást!😃

 

1982. Los Angeles

Reggel még aludtam volna egy kicsit, de rájöttem, hogy ma már dolgoznom is kell, így nem lehetett. Mikor lementem a nappaliba, az volt az első dolgom, hogy megnézzem, mennyi az idő. 6 óra, tehát még nem késtem el. Fél kilencre kell a kibérelt „csarnok” szerű valamihez érnünk, ahol majd kitaláljuk Jacksonnal a táncot. Mert hát igen, én magam elég nehezen találnék ki bármiféle táncot is. Csak egy szó: munkamegosztás…  Észrevettem, hogy anyu hagyott üzenetet egy cetlin, amit a konyhában, az asztalon hagyott.  Röviden összefoglalta, hogy Henryt ma én vigyem el az iskolába, mert neki ma korán el kellett menni. Na, szuper! Még egy pluszmunka. Ma biztos, hogy korán keltem az öcsém, mert nekem is el kell mennem dolgozni, és Henryt ismerve, megint egy fél óráig fog vacakolni, direkt azért, hogy engem még idegesebbé tegyen.  Gyorsan felmentem az emeletre, és berontottam az öcsém szobájába.

– Ébresztő!!!!!!!!

– Mi bajod van már???? – pattant fel ijedtében

– Kelj fel, én viszlek ma suliba!

– Miért?

– Mert anyu dolgozik. És öltözz már fel, nem akarok elkésni a munkából!

– Mikor kezdtek?

– Fél kilenckor.

– De akkor hogy a francba késnél már el?

– Nekem is el kell készülnöm. Siess!!!

Azzal kimentem a szobájából, és bementem a fürdőszobába. Megfürödtem, fogat mostam, majd felöltöztem. Kora szeptemberi időjárásnak megfelelően egy farmernadrágot, egy fekete trikót, és egy farmerdzsekit vettem fel. Csak egy kicsi sminket kentem fel magamra, amúgy sem vagyok egy sminkelős típus.

– Hát te még mindig vacakolsz? – kérdezte az öcsém

– Csendben maradnál egy kicsit?

– Miért?

– Csak mert idegesítő vagy!

-Oké, oké…

Eddig a tükörben néztem magam, most egy pillanatra ránéztem Henryre. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Ott állt elöttem az öcsém,  farmernadrágban, fekete pólóban, és széthúzott fekete bőrdzsekiben, fején baseball sapka volt.

– Henry? Ezt ugye nem gondolod komolyan?

– De igen, miért ne?

– Komolyan divat diktátor akarsz lenni?

– Nem, csak ma így van kedvem öltözködni.

– Kit akarsz már megint elcsábítani? Megint azt a lányt?  Hogy is hívják?

– Jessica. De nem őt…

– Mindegy is, ülj be a kocsiba.

– De nem álltál ki vele a garázsból!

– Ohh, majd mindjárt!

Gyorsan egy táskába raktam váltó ruhámat, csak mert mégsem lehet farmerban táncolni.

Ezenkívül magammal vittem egy üveg vizet, és egy zacskó nápolyit is.

Bezártam a lakást, és kimentünk az udvarra. Én bementem a garázsba, és kiálltam a fekete mercédesszel.

Henry beszállt mellém, de én hátraküldtem.

– Neked hátul a helyed!

– De ne csináld már ezt velem! A kis pisisek ülnek hátul.

– Nem érdekel, akkor most te is kis pisis leszel!

Kívételesen nem vitatkozott velem, és beült hátra.

Kevesebb mint 10 perc elteltével kiraktam őt a suli elött.

– Egyedül jössz ma haza, én 5-ig dolgozok.

– Mi? Nem akarok ma gyalogolni!

– De én nem leszek, és anyu sem!

– Akkor apu?

– Apu most nagyon messze dolgozik, hogy jönne el érted?!

– Oké, na. Anyu mikor ér haza?

– Azt hiszem, 6 órakkor.

– Akkor átmehetek az egyik osztálytársamhoz?

– Éntőlem? Kihez?

– Jameshez.

– Oké. 5-re gyere haza.

-Oké. Szevasz!

– Szia.

Mikor ilyen „barátságosan” elköszöntem Henrytől, én mentem dolgozni. Henry épphogy nem késett el, mert 7:54 volt, mikor beért. Nekem még volt időm.

Mikor odaértem a helyszínre, kétségbeesetten kezdtem keresni valakit, aki ismerős is, akivel már találkoztam tegnap. Nem volt nagy a tolongás, legfeljebb 10 ember volt ott rajtam kívül. Pechemre csak egy szőke nővel találtam szembe magam.

–  Szia. Biztos te vagy az új koreográfus.

– Szia. Igen, én vagyok. Nem tudod, hogy hova kéne mennem, vagy ilyesmi?

– Nem, majd Michael menedzsere fog odavezető, ahová menni kell.

– Értem. De addig mit csináljak?

– Nem, tudom.

– Te is itt dolgozol?

– Igen. Michael sinkese vagyok. Karen Faye.

– Elisabeth Johnson.

– Szép neved van.

– Köszönöm. Michaellel barátok vagytok?

– Igen, barátok.

– Az nagyon jó.

Ebben a szent pillanatban megérkezett Michael menedzsere is.

– Na, de jó, hogy már itt is vagy, gyere velem.

– Oké… Szia, Karen!

– Szia!

– Látom, hogy megismerkedtél Karennel is.

– Igen.

– Van egy olyan érzésem, hogy Michael és te remekül fogtok együtt dolgozni!

– Ohhhh….. Igen?

– Hát persze!

Fél perc múlva egy nagy teremben találtam magam. Michael már ott volt, én meg majdnem elájulam.

– Jól van, én most magatokra hagylak titeket, találjátok ki a táncot.

Azzal elment, én meg Michaellel maradtam. Egyből megindult felém:

– Szia, én Michael Jackson vagyok, de gondolom már ismered a nevem. És téged hogy hívnak?

– Szia, Elisabeth Johnson vagyok.

– De szép neved van!

– Köszönöm.

– Ismersz már itt valakit? Bemutassalak egy pár embernek?

– Majd késöbb. Egyébként már megismertem Karent. Meg ugye a menedzseredet.

– Igen… Frank bolondos egy fickó.

Ezen nevettünk egy jót.

– Hát igen. Itt valahol át tudok öltözni a tánchoz?

– Hát nem tudom, mindjárt keresek valami helyet. Életemben először vagyok itt. Még nekem is át kell öltöznöm. Nézd, ott van valami öltöző féleség.

– Kezdd te az öltözést, nekem ez egy fél órát vesz igénybe.

Megint nevettünk.

Michael elment átöltözni, én meg addig vártam, majd fordítva.

– Nem is öltözöl olyan sokáig!

– Siettem. – mondtam.

Neki is kezdtünk a táncnak. Egész jól haladtunk. Michael mutatott lépéseket, majd én, és némelyiket beletettük az egész koreográfiába. Kb egy óráig csak táncoltunk.

– Elisabeth, tartsunk egy kis szünetet!

– Rendben.

Leültünk egymás mellé, és csak beszélgettünk.

– Lehet a nevedet valahogy becézni?

– Igen. Liz.

– Oké. Akkor így foglak hívni, Liz.

– Jól van, Mike.

Megint csak nevettünk.

– Mire kell ez a tánc? – kérdeztem

– Az új klipphez.

– A te klipped lesz?

– Igen.

– Melyik dalodhoz?

– Thriller.

– És ha ez a tánc készen lesz, akkor mi lesz a munkám?

– Majd még kitaláljuk, de dolgozhatsz itt továbbra is. Lesznek még klippek. És háttértáncos is lehetsz. Majd kitaláljuk.

– Értem, köszönöm.

Ekkor Mike elkezdett valami szendvicset enni, én meg a nápolyit.

– Ebből kérsz? – kínáltam meg

– Egyet.

Mikor befejeztük az evést, újra neki álltunk a táncnak, és a vége felé Frank is megnézte, hogy hogy haladunk. Elég hamar eljött az 5 óra, és menni kellett haza. Visszaöltöztünk az utcai ruhánkba.

– Most hazamész? – kérdezte

– Igen.

– Gyalog mész?

– Kocsival.

– Tudsz vezetni? Ilyen fiatalon?

– 17 éves vagyok. Mindjárt 18.  Nemrég szereztem meg a jogosítványt.

– Én is nem rég. De én szörnyen vezetek, ne akarj velem egy kocsiban ülni.

Megint jót nevettünk.

– Hidd el, én is.

– Ohh…

– Na akkor én megyek, az öcsém már biztos otthon van, és vár.

– Van öcséd?

– Igen. Henry. Meg egy nővérem, Julia.

– Értem. Na, akkor én is megyek. Holnap találkozunk ugyanígy fél 9-kor.

– Rendben, szia!

– Szia!

Azzal én hazamentem. Nem tudom, hogy mi volt Henryvel, de ő már aludt. 5-kor.

Anyunak meg  mindent elmeséltem.

Én is korán feküdtem le aludni, !ért eléggé elfáradtam.