«

»

máj 13

2. Rész

Sziasztok!

Újabb rész, megint egy kicsit béna lett.

 

1982. Los Angeles, reggel 7 óra

Arra keltem fel, hogy az öcsém tombol a nappaliban. Nem tudtam visszaludni, ezért én is lementem, és elkezdtem ordibálni vele.

– Henry!!!!! Nyugodj már le!!!!! Te nem vagy normális! Hajnalok hajnalán itt kell üvöltöznöd?! Mi a problémád?

– Nem találom a matekkönyvemet!

– És minek ordibálni? Keresd meg!

– De nincs idő! Mindjárt fél 8!!!!  Menni kell a suliba!!!! És matekkal kezdünk! És ha nem lesz meg a könyvem, akkor megint rossz jegyet kapok, és anyu megint nagyon ki fog akadni.

– Mindegy, még van időd. Anyu hol van?

–  Az udvaron…

– És mit csinál?

– Nem tudom. Segíts inkább megkeresni a könyvemet!

– Dehogy segítek, nekem is el kell készülnöm!

– Miért kéne?

– Mert mennem kell dolgozni!

– Oké. Amúgy milyen volt tegnap?

– Jó.

– Esetleg bővebben?

– Nagyon jó.

– Reménytelen eset vagy. Találkoztál Michael Jacksonnal?

– Igen.

– Szerzel nekem tőle autogramot?

– Ha adsz egy cetlit.

Azzal elrohant, és egy papírt hozott.

– Tessék! Erre szerezz nekem egy autogramot.

– Oké.

Ebben a pillanatban bejött anyu is az udvarról.

– Jó reggelt, Liz! Ilyen hamar felkeltél?

– Szia, muszáj volt, mert Henry felkeltette.

– Még véletlenül sem hagyod a nővéred,  Henry?

– Nem. Elveszett a matekkönyvem. És azt keresem.

– Akkor gyorsan. Liz, én ma elviszem Henryt a suliba, és aztán megyek én is dolgozni. Elvigyelek?

– Nem kell, mert nekem csak fél kilenckor kell mennem munkába. De azért köszönöm.

– Rendben.

– MEGVAN!!!!!!!!! – hallottam meg Henry hangját.

– Na jól van, megyek készülődni.

– Várj! Én ma 6 óráig dolgozok megint. Henry meg egyedül jön haza. Te mikor?

– Ugyanúgy 5 órakkor.

– Rendben. Gyere Henry, indulunk!

Azzal anyu kiment, Henry meg utána. Én meg bementem a fürdőszobába, és megmosakodtam, felöltöztem. Ma is farmernadrágot vettem fel, fehér trikóval, és egy zöld kardigánnal, mert ma is olyan jó idő volt mint tegnap.

Nemsokára el is indultam. Az úton kimondottan nagy dugó volt. Mindig valamilyen szinten dugó van, de most egy kicsit nagyobb volt, így épphogy nem késtem el.

Ezúttal tudtam, hogy hova kell menni. Michael már ott volt.

– Szia! Már vártalak! – mondta

– Szia, siettem, csak nagy dugó volt.

– Nincsen semmi baj. Hogy vagy?

– Jól, köszönöm. És te?

– Én is.

– Akkor jó. Ki kezdi az átöltözést?

– Ma kezdd te.

– Ohh, ha sokáig szeretnél várni, akkor jó. – nevettem

– Megvárlak, ne aggódj!

Én elmentem átöltözni, ő meg gondolom várt rám. Szándékosan sokáig öltöztem, csak hogy idegesítsem őt egy kicsit.

– Szeretsz engem idegesíteni, igaz? – mosolygott

– Igen.

– Nagyon gonosz vagy. Na, akkor most én jövök.

Azzal elment átöltözni. És most én vártam.

– Mike, holnap is munkanap?

– Igen.

– Vasárnap is?

– Nem, vasárnap pihenünk.

– Ne már!

– Te olyan munkamániás vagy!

– Nem vagyok, csak szeretek itt dolgozni.

– Ennek örülök. – mosolygott.

– Gondolom te vagy a munkamániás, biztos, hogy éjjel nappal fent vagy, és egy percet sem alszol!

– Miből gondolod?

– Hogy lehet neked ennyi zenéd, hogyha nem éjjel nappal írod őket?!

– Szeretek dalokat írni.

– Az jó dolog, na de ennyit?

– Igen.

– Munkamániás!

– Nem igaz!

– Jó, nem igaz, de most kéne továbbfejleszteni a táncot.

– Igen, ez igaz.

El is kezdtük a táncot folytatni. Most tényleg keményen dolgoztunk, és nem csak hülyéskedtünk. Michael nagyon jól táncol! És nagyon jó fej. Nem is tartottunk most szünetet, csak 5 órakkor, ami nagyon hamar eljött. Én, szívem szerint maradtam volna még egy kicsit. De nem nagyon lehetett. Gyorsan visszaöltöztünk, ezúttal Michael kezdte, és aztán jöttem én. Nagyon rendes volt tőle, hogy nem lépett le egyből, hanem engem is megvárt.

– Most gyors voltál! – mondta

– Igen, megint siettem. Megyünk?

– Maradjunk.

– Miért?

– Mert jó itt. Maradsz velem?

– Maradok.

Leültem mellé, és egy pár percig néma csendben voltunk.

– Mike, aláírod ezt a papírt az öcsémnek?

– Persze. – mondta, majd aláírta. – Ezt hiányoltam.

– Mit?

– Hogy még nem kértél aláírást.

– Az öcsémnek lesz.

– Tehát nem magadnak?

– Nem.

– Ez olyan furcsa, te vagy az egyetlen, aki nem magának kért.

– Én nem az alapján ítélem meg az embert, hogy híres e, vagy sem. Egy híres ember is lehet ugyanolyan jófej, mint egy átlagember, vagy akár fordítva is.

– Ez most jólesett. – mosolygott – De tényleg. Ezt most őszintén mondtad?

– Igen. Nagyon jófej vagy. Kedvellek. Barátként.

– Én is téged barátként.

–  Tudod, szükségem van nekem is barátokra. Igazi barátokra.

– Tudom. Mint minden embernek. Neked is. Én a barátod vagyok.

Ekkor olyat tett, amit nem is vártam volna tőle sohasem. Megölelt. Nagyon jólesett.

– Köszönöm.

– Ez csak természetes.

– Megyünk?

– Igen, mostmár ideje.

Elindultunk. Az utóbbi 10 percben, mintha más ember lett volna. Letörtnek, szomorúnak láttam, és legszívesebben még egyszer ölelkeztem volna vele.

– Akkor én megyek. – mondtam

– Rendben.

– Szomorú vagy?

– Nem.

– Akkor mosolyogj!

Ekkor megint felnevetett, és mostmár újra örömöt láttam a szemében.

– Te mindig jobb kedvre derítesz!

– Csak tegnap ismertelek meg!

– És ennyi idő pont elég ahhoz, hogy tudjak bízni benned.

Olyan boldogságot éreztem hírtelen… Olyan jó, ha valaki megbízik benned… Olyan szívesen megöleltem volna, de nem tudtam, hogy jó ötlet e. Így csak elköszöntem tőle, és mentünk a dolgunkra. Én haza. Gondolom ő is. Otthon ezúttal nem mondtam el mindent anyunak, de viszont Henry örült az aláírásnak.

Én meg ezúttal jót aludtam este.