«

»

máj 14

3. Rész

Sziasztok!

Megint újabb rész!😃😃😃

 

1982. Los Angeles, reggel 8 óra

 

Mikor reggel felkeltem, nagy csönd volt, ami itthon nagyon szokatlan. Gyorsan lementem, és se nem Henryt, se nem anyut nem találtam itthon. Ránéztem az órára: reggel 8 óra. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok… REGGEL 8 ÓRA!!!!!!! El fogok késni. Ilyen nincs… A 3. munkanapon elkések…Nagyon gyorsan összeszedtem a holmimat, fogat mondtam, és felvettem egy farmernadrágot, és egy piros pólót. Sminkelni sem volt időm, mert negyed kilenc volt, mire otthonról elindultam. Megint hatalmas nagy dugó volt az úton. Fél 10-re értem oda. Mike kimomdott mókás kedvében volt.

– Szia! Elkéstél! – nevetett

– Ebben mégis mi olyan vicces?!

– Béna vagy! – nevetett még mindig

– Te vagy a béna! – mondtam, és elkezdtem kergetőzni vele, amit mind a ketten nagyon élveztük. Szegény Michael kifáradt, én meg utolértem, és adtam neki egy kis pofont.

– Ezt meg miért? – kérdezte az arcát fogva

– Mert azt mondtad, hogy béna vagyok.

– De ez fájt.

– Ohh, Mike, olyan gyenge kisfiú vagy! Nem is volt erős!

– Képzelem, hogy akkor neked mi az erős!

– Hát nem ez.

– Most adj rá puszit!

– Álmaidban… Mi vagy te, kisfiú?

– Nem!

– Oké. Dolgozni is kéne egyébként.

– De én most nem akarok.

– Hidd el, én sem…

– Akkor mit csináljunk?

– Nem tudom. Találj ki valamit!

– Én? Mit?

– Amit akarsz.

– De haladnunk kéne a tánccal!

– Jól állunk vele. Most nem kell.

– De én nem azért vagyok itt, hogy baromkodjak!

– Akkor mehetsz haza, mert ma mást nem fogunk csinálni! – nevetett

– Na, jó, lehet hogy mégiscsak maradok.

– Tudtam. Nem akarsz elmenni.

– Persze, hogy nem.

Ránéztem az arcára, és majdnem megfulladtam a nevetéstől!

– Most meg mi van?!?!

– Meglátszik az arcodon a tenyerem nyoma, az elöbbi pofontól!!!

– És ez neked vicces?

– Te is nevettél azon, hogy elkéstem!

– Jó, de az tényleg vicces volt!

– Ez is az!

– Tényleg az?

– Nézz a tükörbe!

Belenézett a tükörbe, és elnevette magát.

– Ez tényleg vicces!

– Azért annyira nem. Inkább cuki.

– Cuki?

– Igen.

Ekkor annyira elvörösödött, hogy a tenyerem nyoma az arcán egybeolvadt a bőre színével.

– De édes!!!!

– Mi?

– Te, amikor zavarban vagy! Cuki. És ez valamit elárul… – mosolyogtam

– Amikor mondod rám, hogy cuki, meg édes, na az is elárul valamit!

– Oké, inkább hagyjuk…

– Na, most te vörösödtél el!

– Mert zavarba hozol!

– Ez is elárul valamit!

– Fejezd be.

– Nem.

– Miért nem?

– Mert kiszedem belőled, amit akarok tudni!

– Legyél konkrét!

– Nem akarok az lenni.

– De igen.

– Nem.

– Mindegy. Ha már táncolni nem akarsz, akkor legalább mondd meg, mit csináljunk?

– Nem tudom. Bújócska?

– Egy táncteremben?

– Oké, na, ezt nem gondoltam át.

– Nagyon nem.

– Fogócska?

– Te vagy a fogó!

Elkezdtem rohanni, ő meg utánam.

– Utol foglak érni!

– Nem.

Tovább futottam, majd kifáradtam, és megálltam.

– És most kéne pofont adnom neked!

– Miért?

– Mert te is adtál nekem! Az az egy szerencséd van, hogy lányokat nem bántok.

– Ne haragudj…

– Mostmár késő!

– Haragszol?

– Nem.

Ekkor a tegnapihoz hasonlóképpen megölelt, amit én is viszonoztam.

– Hát ti meg mit csináltok?!?!?!?!?!!?! – hallottam meg Karen hangját. Majdnem szívinfarktust kaptam, és Michael is.

– Semmit! Te miért vagy itt? – kérdezte Michael határozottan

– Frank keres titeket. De ha tudtam volna, akkor nem jöttem volna be.

– Nem volt semmi!

– Áhh, látom… Mind a ketten elpirultatok!

– Mit akar Frank?

– Nem tudom.

Kimentünk a teremből, és Frank ott várt. Nem volt túl boldog az arckifejezése.

– Hogy haladtok a tánccal? – kérdezte mérgesen, én meg  eléggé ideges voltam, Michael viszont határozottan válaszolt:

– Nagyon jól.

– Át sem vagytok öltözve!

– Az elméletet vettük át.

– 11 óra van. Majdnem 3 órán keresztül?!?!?!

Ekkor Karen közbeszólt:

– Nem táncoltak, csak szerelmeskedtek.

– Igaz ez, Michael?!?!?!?!

– Nem. Csak megöleltem Elisabethet…

– Miért?

– Lényegtelen.

– Még egy ilyen, és Elisabeth ki lesz rúgva. Felőlem szerelmeskedhettek, de munkaidőn kívül! Érthető voltam?

– Igen.

Karen és Frank elmentek a dolgukra, Michael és én meg folytatni a táncot.

– Szép volt, Michael! Most ezek tényleg azt hiszik, hogy mi együtt vagyunk!

– Jól van, na… Megint nem gondoltam át.

– Legközelebb gondolkodj egy kicsit!!!

– Ne haragudj rám.

– De haragszok!!! Folytassuk inkább a táncot…

– Oké… Öltözz át.

– Öltözz át te…

– Kezdd…

Elmentem átöltözni. Alig szóltunk egymáshoz. Csak a tánccal kapcsolatos dolgokat beszéltük meg.

– Ki kezdi a visszaöltözést? – kérdezte

– Én. – elmentem, és visszaöltöztem.

– Most te jössz.

– Megvársz?

– Még nem tudom.

Elment. Miközben öltözött, én próbáltam nem sírni.

– Tudtam, hogy megvársz.

– Nem akartam gonosz lenni.

– Még mindig haragszol?

– Már nem annyira…

– Megölelhetlek?

– Nem tudom, hogy jó ötlet e…

– Nincs itt senki rajtunk kívül.

– Akkor igen. Adj egy puszit is.

Így tett. Megölelt, és egy puszit is adott. Én is adtam neki, kérés nélkül.

– Szerintem menjünk.

– Igen, de elöbb adj még egy puszit!

– Telhetetlen! – nevetett, majd megpuszilt.

– Nem vagyok az, csak jól esik. Gyere, menjünk.

– Jó. Akkor mi most kibékültünk?

– Igen. De mivel olyan jóban vagy Karennel, beszéld meg vele, hogy mi nem vagyunk együtt.

– Oké, majd beszélek vele.

– Sejtettem, hogy ezt válaszolod.

– Ne legyél féltékeny!

– Nem vagyok.

– Áhh, nem…. Látom rajtad. Nem tudod letagadni.

– Én megyek… Szia!

– Várj!

– Miért?

– Ugye most nem lesz megint harag?

– Nem, miért lenne?

– Akkor jó. De ígérd meg!

– Megígérem.

Odamentem hozzá, és adtam neki egy puszit.

– Sejtettem, hogy ez lesz a következő cselekedeted.

– Szeretlek. Barátként.

– Én is szeretlek.

Elbúcsúzkodtunk egymástól, mert holnap ugye nincsen munkanap. Szokatlanul csendes volt a hazaút. Igaz, még csak öt óra volt, de alig voltak autók az úton. Pedig Los Angeles elég forgalmas város. Végig a mai napon gondolkodtam. Még szerencse, hogy Michaellel kibékültünk, de vajon Karen most mérges rám? Mert nem volt túl vidám, amikor meglátta, ahogy Michaellel ölelkezünk. Ez a harmadik munkanapom volt csak, de már kihúztam a gyufát… Frank is mérges rám…  Nemsokára hazaértem. Anyu már otthon volt. Henry is.

– Sziasztok! – köszöntem.

– Szia, Liz! – köszönt anyu – Milyen napod volt ma?

– Tűrhető. Majd hétfőn jobb lesz.

– Miért, mi történt?

Elmondtam anyunak mindent.

– Legközelebb majd akkor ölelkezzetek, ha nincs a közeletekben senki.

– Mi is azt hittük, hogy nem volt… Amúgy Henry hol van?

– Szobájában.

– Akkor köszönök neki.

Berontottam Henryhez.

– Neked is Szia! – mondtam

– Ja, szia! Mi újság?

– Semmi különleges.

– Milyen volt ma a munka?

– Tűrhető.

– Amúgy hallottam, azt amit az előbb anyuval beszéltél. Te szerelmes vagy Jacksonba?

– Nem.

– Akkor meg miért ölelgeted őt?

– Jajj, hagyj már… Én megyek.

Ma korán feküdtem le aludni. Azon gondolkodtam, hogy lehet igaza van Henrynek?

Szerelmes lennék Michaelbe? Nem, az lehetetlen. De ő hogy elpirult, mikor azt mondtam rá, hogy cuki, meg hogy édes. Meg mikor mondtam neki, hogy szeretem barátként, akkor ő azt mondta, hogy „én is”. Nem mondta hozzá, hogy barátként… Nem szerettem belé, az lehetetlen… Az nem lehet… Olyan nincs… Miért épp én kellenék neki?