«

»

máj 19

5. Rész

1982. Los Angeles

 

Elég korán keltem, még a nap is alig volt fent. Még nem volt kedvem készülődni, ezért lementem a nappaliba, ahol anyu kávézott. Henry még aludt.

– Szia, anyu! – köszöntem neki suttogva

– Szia, Liz! Hogy hogy ilyen korán keltél?

– Nem tudom.

– Jót aludtál?

– Igen, nagyon jót.

– Gondoltam. – szerintem anyu látta a nagyon értetlen, álmos arckifejezésem, így hozzátette: – Mikor hazaértem, már mind a ketten aludtatok.

– Jahh, tényleg. A tegnap. Jó volt a tegnapi nap, és nagyon kimerítő.

– Mit csináltatok?

– Elmentünk vásárolgatni. Hosszú ideje ez volt az első, hogy én és Henry együtt csináltunk bármit is. Azon kívül, hogy egymást piszkáljuk…

– Ennek örülök. Akkor jól elvoltatok.

– Igen, jól.

– Nekem nemsokára mennem kell dolgozni. Henryt elviszed a suliba?

– Nem, majd gyalogol. Vagy megy busszal.

– Képzelem, hogy mennyire fog neki örülni.

– Nem baj. Én is ma korán megyek.

– Hogyhogy?

– Csak Michael múltkor piszkált, hogy későn értem oda. Na, majd ma én fogom őt.

– De miért piszkál?

– Csak hülyeségből. Nem gondolja komolyan, és én sem.

– Akkor jó. Elvagytok egymással?

– Igen, elvagyunk. Michael nagyon aranyos.

– Akkor jó.

– Aput mikor láthatjuk?

– Nem tudom, régen beszéltem vele. Biztos, hogy Karácsonykor hazajön.

– Igen, ezt tudom, de nem tud elöbb?

– Nem hiszem, sok a dolga.

– Értem.

– Na, én megyek dolgozni, Henry meg majd gyalogol. Te mikor jössz ma haza?

– Még nem tudom.

– Hát jó. Akkor szia!

Azzal anyu elment. 7 óra volt. Henryt fel kellene ébreszteni. Berontottam a szobájába.

– Henry!!! Ébresztő!!!

– Ne már!!! Megint hétfő!!!! Ne!!!!!

– És ma gyalog mész a suliba.

– Miért?!

– Mert én ma elöbb megyek dolgozni. Én készülődök.

Bementem a fürdőszobába, és a szokásos reggeli rutin.

– Oké, én mentem!

– Várj!

– Jajj, mi van?

– Kérdezd meg Jacksontól, hogy lesz e a pasid!

– Dehogyis! Te nem vagy normális!!!

– Hát jó… Na, szia!

– Szia!

El is indultam: kiálltam a kocsival a garázsból. Ma nem is volt annyira forgalmas az út. Negyed nyolcra értem oda, és alig alig egy embert láttam. Nem voltak sokan. Akit kerestem, az Karen volt, de inkább ő talált meg engem.

– Szia, Elisabeth!

– Helló, Karen, figyelj, a múlt pénteken az az eset, amikor… – nem tudtam a mondatomat befejezni, mert félbeszakított:

– Figyelj, elhiszem… Nem kell magyarázkodni. Ha szeretitek egymást, akkor nekem nincs beleszólásom.

– Nem! Nem vagyunk együtt Michaellel. De ha együtt is lennénk, téged az miért zavarna? Szerelmes vagy Michaelbe?

– Nem, csak barátok vagyunk. De szerintem te és Michael összejöhetnétek. Szép pár lennétek.

– De én nem szeretem Michaelt úgy. Ő csak egy barát.

– Pedig ahogy ránézel… És ő is rád… Cukik lennétek együtt! Szerintem szereted Michaelt, csak még magadnak sem mered beismerni. Tényleg nem szereted?

– Csak barátok vagyunk.

– Nem is tetszik?

– Nem.

– Egy kicsit sem?

– Na, jó, talán egy nagyon kicsit. De tényleg csak nagyon kicsit!

– Pedig édes fiú. Illene hozzád!

– Gondolod?

– Tudom. És szerintem ő is szeret téged.

– Azt nem hiszem. De nekem mennem kell.

– Akkor menj. Michaelre vársz?

– Öhhm.. Igen. Dolgozni kell. Nemsokára kész a tánc.

– Akkor jó, sok sikert.

Bementem a terembe, ahol táncolni szoktunk. Ameddig Michaelre vártam, átöltöztem. Nemsokára ő is megérkezett:

– Késtél! – mosolyogtam

– Pedig siettem!

– De most én értem ide elöbb.

– Most az egyszer! – mosolygott ő is – Átöltözöm.

Gyorsan öltözött.

– Amúgy ti már elkezdtétek forgatni a klipet?

– Már rég. Csak a forgatások többnyire este vannak. És ha kész lesz a tánc, akkor megyünk New Yorkba, és ott fejezzük be a klipet.

– De akkor velem mi lesz?

– Jössz velem.

– De én minek kellek?

– Hát majd valamit kitalálunk, de jössz velem, az az egy biztos.

– Hát jó.

– Mondjuk a koncerteken lehetsz háttértáncos. Az jó lesz?

– Nekem igen, anyunak lehet hogy nem.

– De akkor is velem jössz.

– Minek kellek neked oda?

– Hiányoznál.

– Ohh, te! – öleltem meg – Te is nekem.

–  Öhhm… Akkor folytassuk a táncot.

– Megint elpirultál! Cuki vagy!

– De ne hozz megint zavarba!

– Már zavarban vagy, késő! Miért pirulsz el mindig?

– Nem tudom, én ilyen vagyok.

Folytattuk a táncot, természetesen közben rengeteget hülyéskedtünk.

– Mikor megyünk New Yorkba?

– Ha kész a tánc.

– Akkor gyorsan fejezzük be!

– Szívesen jönnél, igaz?

– Igen, menni akarok, szabad?

– Persze. Mindenféleképpen jössz te is!

– Akkor jó.

Mikor a munkaidőnek vége lett, nagyon nem volt kedvem hazamenni.

– Hány nap kell még ahhoz, hogy a táncot befejezzük?

– Megközelítőleg még 2-3 nap. Ha ilyen jól haladunk, mint ma.

– Már várom. Remélem, hogy anyu is beleegyezik.

– Bele fog, hidd el! Már nagy vagy, nem tarthat otthon…

– Igen, ez igaz.

– Hazamenjünk?

– Ne! Maradj…

– Maradok.

Leültünk a földre. Fejemet a vállára hajtottam.

– Jó veled lenni.

– Veled is, nagyon jó. Szeretek veled lenni.

– Én is… Karen félreértette a pénteki dolgot…

– Tudom, beszéltem vele.

– Igen, én is. Szerinte mi cukik vagyunk együtt.

– Neked is ezt mondta? Nekem is.

– Hülyeségeket beszél…nem?

– Hát… Nem tudom… Lehet…

– Miért mondod ezt?

– Lényegtelen.

– Nem az… Tudni akarom, hogy miért mondod ezt.

– Lehet igaza van, nem?

– Lehet… Nem tudom… Karen szerint mi szép pár lennénk.

– Nekem is ezt mondta. Idegesítő vagyok ezzel a témával?

– Csak kicsit. Csak barátként szeretlek. Bármennyire is többet akarsz… Csak barátok vagyunk. Fogadd el ezt.

– Tudom… De én nem akarok többet.

– Áááá, nem, látom rajtad.

– Nem igaz.

– Tényleg nem?

– Nem.

– Értem. Már mennem kéne.

– Rendben, akkor menjünk. Azért anyukádnak mondd el ezt a New York dolgot, jó?

– Persze… Megölelhetlek?

Nem válaszolt, ő ölelt meg engem. A szívem majd kiugrott a helyéről. Éreztem az ő szívének dobbanásait? Az ő szíve is olyan hevesen vert, mint az enyém.

– Mostmár tényleg menni kell. – mondta

– Igen.

– Akkor szia!

– Szia!

Legszívesebben vele maradtam volna örökké, de nem lehetett. Csendben, és fáradtan vezettem haza. Anyu még nem volt otthon, csak Henry, akivel nem sok szót váltottunk.

Nagyon álmos voltam, hamar feküdtem le aludni.

Csak Michaelre tudtam gondolni… Mit is érzek iránta?